Postai kalandok

Nem azzal van a problémám, hogy be kell mennem a postára fealdni a csekkeket. Ezen túlteszi magát az ember, lehetne intézni neten is a dolgokat, de van amit nem lehet, így hát marad a posta. Mivel este végzek, ezért a Nyugati Pályaudvarnál található hatvankettes (vagy hatvanhármas, nem tudom, a történet szempontjából nem releváns) számú fiók a tuti választás.

Nekem azzal sincsen a problémám, hogy előttem két idős emberke áll a sorban, és mindkettő elpanaszolja az életét, kér egy borítékot, abba egy bélyeget, rá is egy bélyeget, tessék már kitölteni is, mert én már öreg vagyok és alig látok, illetve mondja már meg, hogy Izraelbe mikor fog odaérni, és egyébként még egy újévi kártyát is kérnék, bár nem, mert az ciki már ilyenkor igaz?

Még akkor sem reagáltam a jobb szemöldököm felhúzásánál komolyabban, amikor pont az előttem lévő embernél romlott el a csekkre nyomtató kézikészülék, és a kedves pénztáros olyan cirka negyvenméternyi pénztárgépszalagot kezdett el kézzel feltekerni.

Akkor kezdtem kicsit feszült lenni, amikor a mögöttem álló nő már tíz perce morgott, hogy bezzegakibaszottpostárabazmega-kár-hány-szorrr-beteszemakurvalábamso-se-sza-ba-dul-oknegyedóránálelőbbhogybasznátokmeg, majd ezt fokozva a szemben álló idős nénivel is elkezd veszekedni, aki meg persze visszaveszekszik.

Szóval igazából azt nem értem, hogy mért nem lehet tisztelni a játékszabályokat (nevezetesen, hogy ha egy későig nyitva tartó postára mész, akkor esélyesen hatalmas sor lesz) és miért kell mások életét megkeseríteni a szenvedéseddel.

Persze, ez akár rám is vonatkozhat a bejegyzés megírásával.