Tenenbaum, a háziátok

Wes Anderson nevével először tavaly nyáron találkoztam, amikor megnéztük a »Holdfény királyságot«. Szinte azonnal magával ragadott a film, a különleges fotózás, a gyerekszínészek, a kalandos történet, Bruce Willis – egyszerűen minden a helyén volt.

Már akkor felírtam, hogy az összes filmet meg kell nézni, amit ő csinált, és a sorban következő többek ajánlására a The Royal Tenenbaums, magyar hangján Tenenbaum, a háziátok volt.

Ezeket a filmeket elsősorban a fényképezés jellemzi: gyönyörűen komponált jelenetek és helyszínek, őszi színek, szép hosszan kitartott képek. És most itt a kompozíció szóval nem akarok valamilyen álművészkedést mutatni, ezeket a képeket tényleg ez a szó jellemzi legjobban. Emellett aztán ott van a történet, ami valahogyan egyszerre hétköznapi de közben mégis annyira abszurd és elvont. De ezeket az abszurd és elvont tulajdonságokat csak apró mozzanatok adják, pont jó arányban van illesztve a hétköznapi történetbe egy-két csavar vagy érdekes jellegzetesség.

A történet egy család drámáját mutatja be, amit Alec Baldwin mesél (ez már külön egy jó alapozás), kezdetben a család gyerekeinek bemutatásával, majd azzal folytatva, hogy mi lett belőlük, amikor nagyok lettek. (Persze, voltaképpen mindenki ugyanaz maradt.) A bonyodalom azzal indul, hogy az apa, Royal Tenenbaum, akivel nem igazán tartják a kapcsolatot, bejelenti, hogy rákos beteg, és próbálja felvenni a rég elhagyott szálakat.

Zseniális volt, minden másodpercét és képkockáját élveztem, Wes Anderson pedig kapott még egy pontot a kedvencek füzetben.