Vita patris

Elég sokat gondolkodtam ezen a bejegyzésen, nem tudtam, melyik oldaláról közelítsek, és végül abban maradtam magammal, hogy inkább csak leírom az egészet.

25 év után megismerkedtem az apámmal, illetve ennek nyomán az összes vezetéknév közeli rokonommal.

A történet meséléséhez szokás szerint most is sokáig kell visszatekerjek, egészen 2011. augusztus 17-éig, amikor – láss csodát – megtaláltam Facebookon az unokaöcsémet. A neve nagyon ismerős volt, és nem csak azért, mert mint időközben megtudtam, színész, hanem azért, mert régen anyukám mesélt róla. Kíváncsiságból bejelöltem, visszaigazolt, dumáltunk két mondatot, hogy kik vagyunk, aztán az egész dolog annyiban maradt.

Itt jegyzem meg: vér szerinti apám (továbbiakban: apám) nem ismerésében nincsen semmilyen drámai ok, másféle sodort mindenkit az élet, nekem anyám értelmesen elmondta, mi történt, amit én szerencsére értelmesen feldolgoztam. Sosem volt harag, vagy sértődés, talán csak tizen-párévesen duzzogtam ezen egyszer, de akkor sem tartott tovább a dolog néhány napnál. Meg aztán, nevelőapám (ezt a szót egyébként rühellem, mert számomra rettenetesen negatív a hangzása, pedig nem rosszként gondolok az egészre, szóval, a továbbiakban: apum) nagyjából négyéves korom óta velünk van.

Szóval, eltelt két év, majd rám írt unokaöcsém valami hajnali órában, hogy tudunk-e találkozni másnap. Késő volt, de mivel éjjeli bagoly vagyok, szinte azonnal válaszoltam. Emlékszem, pont a »Vissza a jövőbe vetítés« napján találkoztunk, és életemben először éreztem úgy, mintha magamat nézném: megértettem, milyennek láthatnak az emberek engem.

Nem sokat variáltam, talán még aznap egy kocsmázás és pár Jack Daniel’s után írtam egy üzenetet Facebookon apámnak, hogy ha van kedve, fussunk össze. Nem variáltam különösen a dologgal, annyit kértem, hogy ha a válasz nemleges, akkor mindenképpen írja meg, mert nem szeretem a lezáratlan-elvarratlan szálakat.

Nem sokkal később jött a válasz: találkozzunk.

Az első alkalom előtt nem igazán tudtam, hogy izgulok-e, egészen addig, ameddig nem léptem be a kávézóba, semmi nem volt, amikor viszont leültem az asztalhoz, már megemelkedett pulzussal vártam, és mondtam a pincérnek, hogy majd akkor rendelnék, ha megérkezik a… akit várok, vagy valami hasonló.

Rendkívül furcsa érzés 25 év után megismerkedni a családoddal. Az nyilván nem kérdés, hogy nekem vannak a legmenőbb rokonaim, és aminek külön örülök, hogy érzésre sikerült elsőre megtalálni mindenkivel a közös hangot. Viszont különös élmény, hogy ülsz egy rakatnyi amúgy kvázi ismeretlen emberrel, mégis olyan érzésed van, mintha ezer éve ismernél mindenkit. Nem a történetek vagy a közös emlékek, mint inkább a szokások, a kimondatlan dolgok, a mimikák, az összenézések és a gondolkodásmód alapján. Nem is beszélve arról, hogy ez az időszak nekem egyébként is arról szól, hogy járom a saját magam újra-felfedezéséhez vezető utat, így a név és a vér általi való kötődéssel való megismerkedés talán nem is jöhetett volna jobbkor. (Megint más kérdés, hogy az egész életünk voltaképpen saját magunk megismeréséről, felfedezéséről, újra-felfedezéséről szól, de ennyi közhely talán elegendő is).

Van egy koncepcióm, amely szerint próbálok cselekedni, és amely koncepció most ismét helyesnek bizonyult. Ez pedig annyi, hogy az emberek mindig megtalálják egymást. Elég csak egy kavicsot eldobni, legyen szó barátságról, szerelemről vagy rokonokról, ha két embernek van valamilyen köze egymáshoz, előbb vagy utóbb az a kavics vissza fog jönni. Én például ráírtam valakire, azután nem különösebben foglalkoztam a dologgal, majd két évvel később az egészből az lett, hogy karácsony este megírhattam, milyen érzés találkozni a családod egy addig ismeretlen részével.

« »

mefiblog logó

Írja és rendezi Mefi, avagy Nádai Gábor © 2005-2020

A blogot büszkén pörgeti a WordPress motorja, Anders Norén sablonjának átbuherált változatával.