Gírosz manifesztó

Egyrészt kezdjük azzal, hogy itthon az egész gírosz-döner téma egy hatalmas nemzeti és nyelvi keveredés által van övezve, amely káoszt még a törökök is támogatnak azzal, hogy gíroszként árulják a kebabjaikat. Szóval, csak hogy legyen egy afféle felütése a bejegyzésnek: tegyük tisztába, mi a gírosz és mi a kebab.

A gírosz tradicionálisan görög étel, bárány vagy marhahús, pácolás után, függőleges nyárson forgatva, lassan megsütve. A neve a görög γύρος szóból jön, ami annyit jelent: forog. Ttzatziki salátával, paradicsommal és hagymával keverve öntik egy pita nevű kenyérkébe, miután azt középen kettévágták.

Szemben a döner kebabbal, ami egy török étel, elvileg és eredetileg bárány amúgy leginkább bárány és marhahús (borjú), itthon meg csirke vagy borjú keverékéből, szintén pácolás után, szintén nyársa húzott és szintén függőlegesen forgatva megsütött hús. A török nyelvben a döner szintén forgást jelent. Az eredeti döner kebab semmi piroskáposzta meg joghurtos szósz: néhány szelet frissen vágott hús, esetleg egy kis csípős paprika. (Érdemes megnézni hogyan eszik a törökök a török büfékben de nem törökülésben.) A kebab egyébként annyit jelent, hogy valamit nyársa húztak, szóval a döner kebab nem más, mint forgó nyárs.

Eddig terjed az én tudásom, és ne legyen félreértés, én sem vagyok annyira nyelvtan- és gasztronáci, hogy kijavítom a török büfében a gíroszt kérőket, én is annak hívom, ami igazából nem.

De voltaképpen két témát akarok érinteni. Az egyik a török büfék indokolatlan mennyisége Budapesten. 10,1 millió török gyorsbüfé országa vagyunk, kár is ezt vitatni! Nyáron tegyetek egy próbát, induljatok el a Margit hídtól és menjetek le a Petőfi hídig, számolva közben, hogy a híres körúton hány török és hány magyar étkezdét találtok majd. (Egyszer megcsináltam, elszomorítóak a számok.) Senki nem érti miért, senki nem érti hogyan. Persze, amúgy nem nagy kunszt rájönni, mi van a szálak mögött: bejön egy tucatnyi török az országba, és valljuk be, a bevándorlók inkább a saját nemzeti konyhájukat gyakorolják, amit nekünk jó áron értékesítenek, elvileg és főként magyar beszerzőkkel kooperációban, minthogy raboljanak, meg bűnözzenek. Abba most bele se menjünk, hogyan bánnak az alkalmazottakkal, kik azok az alkalmazottak és milyen hatását fejti ki a környék étteremnyitási és biztonsági szokásaira ez az egész jelenség. Törődjünk bele, 700, csípős-hagyma mehet.

És akkor messziről jött ember, de elér a mondandójához: nem hiszem el, hogy minden török büfében mindig történik valami baki. Oké, én vagyok a láma, hogy szeretem azt a nyomorult tálat, amit adnak, de tényleg. Bemegyek az egyikbe, kint virít a kártyás matrica, de másfél hónap alatt háromszor voltam, mindháromszor jaj, éppen nem megy a terminálka, de persze ha benyúlnék, kivenném, bedugnám, beírnám, kétszer a zöld, PIN-kód, akkor szerintem nem lepődnénk ugye meg, ha kijönne a sikeres tranzakció utáni nyugta. (Már ha lenne benne papír.) És ez még mindig semmi ahhoz képest, amikor a négy egyszerű utasítást nem tudja megjegyezni a négy kislány, aki még csak nem is szedi neked a cuccot, hanem megmondja a mellette álló nagydarabnak, akivel persze nem vitatkozol, mert a bárd, amivel nyesi a húst, nagyjából akkora, mint te magad. Borjú tál, rizs, hagyma igen, csípős nem. Négy egyszerű utasítás. Szerinted tízből hányszor rontják el? Borjút kérsz, csirkét kapsz. Csípőset nem kérsz, tocsog tőle az egész. Ha szólsz, a felét leöntik és ráöntenek egy új adagot, ami aztán megint égeti az arcodat.

Mielőtt a figyelmes olvasó, aki idáig is velünk tartott, egy laza anyázással és legyintéssel elintézné, hogy nem kell ilyen helyeken enni, annak azért egy gondolat. Az emberek szeretnek eljárni enni. Vannak szuper helyek, ha valaki, én rengeteget ismerek, ahol normális áron lehet normális minőségű ételt (és most ne az USDA marhasültre gondoljunk), még akár gíroszt is. Tényleg vannak, csak kevés. Ha az ember meg kilenc körül botorkál haza, de jól esne valami étel, ez jut. De az emberek olyanok is, hogy azt eszik, ami van körülöttük, és hát valljuk be, körülöttünk úszik a retek. Mert amúgy nincs baj a török gírosszal, ha a bárdos csávó szedi, ő valahogy sosem rontja el. Sőt, a Mekiben szerintem életemben nem rontották még el a rendelésem, maximum lehagytak valamit, és amikor szóltam, ajándék végtelen bármit kaptam, tizenötezer elnézéssel egyetemben.

A tanulság meg legyen annyi, hogy a nagykörút legyen tele nyugodtan gyorséttermekkel, csak akkor legyen valami minőségi elvárás, ami a kiszolgálást és az ételt illeti. És nem, nem fogadom el azt a választ, hogy úgy kell nekem, minek járok ilyen helyre. Ha a nyomorult gírosztálamat akarom megenni, akkor legyen olyan, amilyet kértem, és kérem hozzá a nyomorult mosolyomat, miközben odaadom érte az ezerkettőt. Cserébe én meg nem fogok panaszkodni, hogy most akkor mennyi étterem van a Nagykörúton. Ha nem megy, akkor meg kérem vissza a kifőzdéket.

Ez egy hosszú és indulattal teli bejegyzés volt, amit egy tévesen felszolgált és elvitelű jellege miatt csak itthon konstatált gírosztál okozott, elnézést kérünk a nyugalom megzavarásáért.

« »

mefiblog logó

Írja és rendezi Mefi, avagy Nádai Gábor © 2005-2020

A blogot büszkén pörgeti a WordPress motorja, Anders Norén sablonjának átbuherált változatával.