Apró gondolat a locsolkodásról

Nem fogom letagadni, nekem is volt olyan időszak az életemben, lázadó tiniként, amikor a nyöh volt az első reakcióm a locsolkodás gondolatára is, de ezen túlléptem, szerintem ezzel az időleges hozzáállással nem is feltétlenül van probléma, és ezt nem azért írom, mert én is voltam így.

Emlékszem, hogy gyerekkoromban mindig készültünk a húsvétra; nem volt akkora nagy felhajtás a dolog körül, de mindig megtanultam négy verset: anyukámnak, nagymamámnak és a testvéreimnek. Kaptam értük csokit, ettünk sonkát, és az egészből annyit láttam, hogy mindenki milyen aranyosnak tart, amiért ilyen aranyos vagyok, pedig hát mindenki ezt csinálta, mert ez volt a húsvéti ünnepsorozat egyik eleme.

Kora-tizenévesként kétszer locsoltunk egy akkori jóbarátommal a lakótelepen, persze, ekkor már nem csak tojást, hanem pénzt is kaptunk, nyilván ez megint motiváló erő volt, meg aztán, amúgy is szerettem verset mondani, és villoghattam, hogy legalább hat-hét verssel készültem. (Ami nem nagy szám, a nagy szám inkább az volt, hogy mindig sikerült olyat találni, ami illett a locsolt személyhez.)

Ma úgy állok az egész kérdéshez, hogy ha egyszer gyerekem születik, és történetesen fiúgyerek lesz lesz (amúgy, nincs ilyen elvárásom, de talán egy fiúgyermeknek több tapasztalatot, élményt és tudást tudnék adni), akkor szépen el fogom neki mondani, hogy még ha nyűgnek is érzi, próbálja arányosan komolyan és könnyedén venni. Egyrészt azért, mert meglepheti vele az anyukáját, a nagymamáját, a neki tetsző lányt az oviból, kaphat érte csokit, és bár majd nem fogja tudni megmagyarázni, miért, de azt fogja érezni, hogy ez jó. Még azt is elmondom majd neki, hogy egy nemzet fiát nem csak a pörköltje vagy a zenéje tesz azzá, ami, hanem az olyan hagyományok követése, mint a locsolkodás. És nem feltétlenül kell idekeverni vallást vagy bármi egyéb tényezőt. Ez egy szép szokás, amit vigyázni és tovább adni kell, mert ebben rejlik az, hogy honnan jöttünk és kik vagyunk. Nem fogja teljesen érteni, de majd amikor ő is tizen- vagy huszonéves fejjel visszagondol erre a beszélgetésre, át fog látni a szitán, és elkapja a barátnőjét egy szódásüveggel. Ha pedig neki is gyereke születik, talán ő is elmondja neki ugyanezt.

A történelmünk, a művészetünk, az ételeink, a népviseletünk, a szokásaink és úgy általában a kultúránk ismerése, őrzése és továbbadása tesz minket magyar, olasz vagy bármilyen más nemzet fiává. És ez a fontos. Meg az, hogy minden alkalmat ki kell használni, amikor esetleg olyanokkal találkozhatunk, akikkel amúgy ritkábban.

Ezt a bejegyzést az alábbi tumblis fonál ihlette, bár a gondolatok már fogalmazódtak.