Lynch-élményeim

Ez a bejegyzés valahogy elfelejtődött a vázlatok között, pedig 90%-ban készen voltam vele. Kubrick filmjeivel kipróbáltuk, hogy huzamosabb ideig egy rendező alkotásaira állunk rá, erre a vonalra pedig nagyon illett, hogy most Ingriddel, Helgával és Intivel elkezdtünk Lynch-filmeket nézni.

A legelső gondolatom persze az volt, hogy miért maradt nekem ez eddig ki, és ez milyen kár. Aztán eszembe jutott, hogy Kubricknál ugyanez volt az első gondolatom, de rögtön utána rájöttem, valójában örülök, hogy nem 17 évesen láttam először a Tágra zárt szemeket, amikor valószínűleg teljesen máshogy, vagy leginkább egyáltalán nem értékeltem volna.

Na, ez a helyzet Lynch-csel is.

Twin Peaks

VHS-ről digitalizált, elvarázsolt hangulatvilágú, 80-as évekbeli nosztalgiasorozat, természetesen 4:3 képarányban, amely egy amerikai kisvárosról szól, ahol egyik reggel holtan találnak egy Laura Palmer nevű középiskolás lányt. Lynch egyébként maga is ilyen kisvároskákban nőtt föl, ez az érzés itt nagyon visszaköszön. Az amúgy nyugodt kisváros a drámai esemény miatt persze felbolydul, és ahogy megérkezik az FBI egyik különleges ügynöke, hogy segítse a nyomozást, hamarosan kiderül, Twin Peaks egyátalán nem az a nyugodt, békés kisváros, mint aminek elsőre mutatja magát.

Ami így a leírásból biztosan nem jön át, az a teljesen elvarázsolt, már-már fucked-up hangulat. Egy-két jelenetet néha maximálisan felhúzott szemöldökkel nézel, végig olyan érzéssel van, mintha valami túlművészkedő dolgot néznél, aztán valahogy mégis beszippant, és rájössz, hogy ezek a néha túltolt jelenetek érzés szándékosan, pontosan és nagyon tudatosan vannak beépítve bizonyos eseményekhez. A direkt gagyi és klisés romantikus szál; hogy minden karakternek van valamilyen furcsa szokása, tulajdonsága; az elvarázsolt zene a háttérben, ami két rész után erős dallamtapadást okoz, és még sok hasonló.

A két évadot megélt és nem is olyan soká visszatérő sorozat második évadának végefelé járunk, ezzel indult be a Lynch-mánia.

Lost Highway

Ha pár rész Twin Peaks után az ember azt hiszi, hogy oké, már nem lehet neki meglepetést okozni, akkor egészen hülyének fogja érezni magát, amikor leül megnézni egy egész estés filmet David Lynch rendezésében.

A történet főhőse a szexi szaxofonista Fred Madison, akinek a feleségét, Renee-t, rejtélyes körülmények között meggyilkolják. Az esettel természetesen a férjet gyanúsítják, azonban a halálos ítélete előtt egy megmagyarázhatatlan és látványos jelenet során átalakul egy másik emberré, a fiatal Pete Daytonná, akinek a saját, merőben más életét éli tovább. A srácot persze a nagy értetlenkedésben elengedik, de a két férfi életútja különböző, Lynch-hez hű, elvarázsoltabbnál elvarázsoltabb események nyomán kezd összemosódni.

“Dick Laurent is dead.”

A film jó csatlakozást kínál a Lynch-világba, különösen, hogy az alkotó maga is beismerte, hogy a Twin Peaks és a Lost Highway ugyanabban az univerzumban játszódnak.

Mulholland Dr.

A címben szereplő rövidítés nem a doktor, hanem a drive szóra utal.

A Mulholland Dr. története egy klasszikus Hollywood-i történet: a főszereplője egy csinos, fiatal lány, aki nagy reményekkel és a kecsegtető színészi karrierre vágyakozva érkezik a városba. A meghallgatások helyett azonban rögtön egy lehetetlennek tűnő helyzetben találja magát egy másik nővel, akit majdnem megöltek, és egy csúnya autóbaleset miatt amnéziában szenved. És itt indul be az igazi Lynch-parti, különböző LSD-s látomásokkal, veszélyes kék dobozkával és egyéb megmagyarázhatatlan furcsaságokkal.

Miközben néztem,  talán annyira nem is a jelenetek furcsasága, inkább a sok kérdőjelen való agyalás húzott be, de lehet, hogy eddigre már kicsit hozzászoktam, hogy furcsaságokra számítanom kell.

Blue Velvet

Mindegyik eddig látott Lynch-film közül nekem leginkább a Blue Velvet tetszett, bár lehet, hogy Kyle MacLachlan miatt, akit kifejezetten megkedveltem a sok Twin Peaks, meg még előtte a sok »Született feleségek« közben.

Itt a történet középpontjában egy Jeffrey Beaumont nevű fiatal egyetemista srác áll, aki megérkezik a kisvárosi idill közepébe, hogy segítsen apja klasszikus barkácsboltja körüli dolgokban. A lecsóba rögtön azzal csapnak bele, hogy Jeffrey hazafelé sétálva talál egy emberi fület, és a nyomozást vezető rendőr arra kéri, ne beszéljen róla. Jeffrey eközben beleszeret a nyomozó lányába, és ketten kezdik el kinyomozni a rejtélyes esetet. Lesz még menetközben nightclub, elvetemült főgonosz, kétségbeesett női szereplő és végül a rejtély megoldásának katarzisa.

Erre a filmre is jellemző, hogy annyira nem az elvarázsolt, mint inkább a később kifejtett, megmagyarázott jelenetek rabolják el az ember figyelmét, de engem nagyjából másfél perc alatt beszippantott.

A GIF pedig talán most nem is lehetne aktuálisabb.

Fun fact: ezen filmek többsége veszteséges

Persze egy film esetében talán semmi köze a kiadások és bevételek arányának ahhoz, hogy mennyire jó, de véletlenül vettem észre az IMDb-n, hogy több film is nagyjából 15 millió dolláros büdzsével készült, és 7-8 millió dollár bevételt hozott. Olyan szempontból érdekes tény, hogy Lynch-et – de ezt amúgy is érezni – egyáltalán nem a bevétel vagy a népszerűség vonzza. És most nem arra gondolok, hogy jaj, nem akar nagy tömegeknek gyártott filmeket készíteni, mert ami népszerű, az ciki, de nekem szimpatikus, hogy nem másnak akar megfelelni, hanem egyszerűen megcsinálja, amit gondol, függetlenül attól, kinek fog tetszeni.

Hát ezek voltak mostanában a Lynch-élmények. Ha kedvet kaptál, a Bem mozi Pénteki Lynchelés címmel tavaszi vetítés-sorozatot indít, amelynek keretein belül a bejegyzésben említett Mulholland Dr. és Lost Highway-t is műsoron lesz, a sorozatból lett Twin Peaks: tűz, jöjj velem! című filmmel és sok másikkal együtt.