Viszlát, 2022!

Na, helló. Megint eljött a december, amikor legalább kétszer biztosan írok ide valamit. “Ismét eltelt egy év…” – bár ha ezt a mondatot meghallom, rögtön egy iskolaigazgató uborkareszelő-szerű hangszóróin át recsegő hangját hallom, amint egy öltönyviselethez nagyon meleg tavaszi napon búcsúztatja az elmúlt tanévet. Pedig az a helyzet, hogy tényleg megint elszaladt egy év a legutóbbi »évösszefoglaló bejegyzésem« óta, úgyhogy öveket bekapcsolni: érkezik az idei utolsó poszt!

Vízválasztó

Általában szeretek ökörködni, “mindig vidámnak lenni”, inkább a kedves emlékekről és élményekről beszélni. Nem azért, mert a ragacsos, már-már mérgezően pozitív képet akarom sugallni az életemről, hanem mert hajlamos vagyok könnyen elfelejteni a jó dolgokat, és mélyen elmerülni, vagy nagyon felnagyítani egy rosszakat. Még azt sem akartam kimondani, hogy 2022 nem volt jó év, így az erről szóló összefoglalóm is ennek egy tökéletes példája lesz. A rengeteg jó dologra próbálok emlékezni, hogy kicsit ellensúlyozzam: ez volt életem második legnehezebb éve.

Így lassan három évvel a világjárvány kitörése után már igazán nem illendő erről az egész helyzetről beszélni, valamit erre alapozni meg aztán kifejezetten szemtelenség. De mégis az van, hogy valamelyik nap régi képeket nézegettem (ahol a régi jelen esetben a 2019-es évet jelenti), és mefogalmazódott bennem egy gondolat.

Mintha az időszámításunk előtt kifejezés nekem új értelmet nyert volna: vannak az évek, amikor az élet a számomra normális medrében haladt, aztán van 2020, amikor elindult egy alternatív valóság. Ez az alternatív valóság azóta viszont az én fő valóságom. Az egész sztori még alakul: rá tudok mutatni, honnan indult a vonal; már be is tudok azonosítani néhány dolgot, amit ennek köszönhetek (legyen az jó vagy kevésbé jó); de még mindig nem tudom, hová fog az egész kifutni. Épp történik a változás, és sokszor csak utasként ülök a száguoldozó vonaton.

Az egyik jelenség, amit a járvány körüli időszak hozott az életembe, az a furcsa kettőség, amit szerintem jó sok idő lesz kikapcsolni, megszüntetni, elfelejteni vagy csak megtanulni kezelni. Vannak a napok, amikor úgy élek, mint egy sci-fi disztópia főhőse: a négy fal között, egymásra vigyázva, munkával, játékkal, filmmel, sorozattal, könyvvel, alvással. Szinte ki se megyek a lakásból. És vannak a napok, amikor forgás, pörgés, jövés-menés, végtelen dolog. A kettő között pedig néha elmosódik a vízválasztó, és néha elmerülök abban, hogy mennyire nem történik semmi, miközben ha végiggondolom, igazából rengeteg dolog történik, jó is, kevésbé jó is. Amikor meg rengeteg dolog történik, akkor már kicsit haragszom magamra, hogy csak arra vágyom: hadd üljek otthon és ne kelljen sehová se menni, semmit se csinálni. Olyan lett az idő, mint amikor vattacukrot adsz egy mosómedvének.

2020-ban történt valami, ami vízválasztóként rajzolt határt két élet(mód) közé, és újraértelmezte számomra az időszámításunk előtt kifejezést. Aktívan, élénken és pontosan emlékszem minden dátumra, ami 2020 előtt történt, azóta minden egy óriási ragaccsá gyúródott össze az agyamban. Hogy ez jó vagy sem, arról még nem tudok nyilatkozni, de abban biztos vagyok, hogy sok kognitív tudománnyal foglalkozó szakember fog beszélni 15-20 év múlva arról, hogyan lettek »fiatal nyugdíjasok a fiatal felnőttek«, hogyan változott meg az időérzékelésünk, hogyan alakultak át a szokásaink és ki milyen változásokat tapasztalt magán és a környezetén az elmúlt évek eseményei miatt. Amit tágabban nézve már egyáltalán nem a járvány alakít, de valahogy számomra az volt a pont, amikor elindult az alternatív vonal. A vízválasztó.

Blog, bejegyzések nélkül

Na de, kár is erről a sok fránya dologról beszélni, reméljük jövőre már tényleg az lesz! (Itt szeretném kulturálisan referálni a Csengetett, Mylord? című nagysikerű sorozat bizonyos jelenetét: kilátásaink az 1929-es évre, nagyszerűek!)

Idén szinte egyáltalán nem írtam blogbejegyzést. Azt az egyet sem írtam volna meg, ha nem lett volna szomorú apropója, hogy »Kázmértól elbúcsúzzak«. Ez főként azért alakult így, mert még tavaly belevágtam életem egyik legnagyobb projektjébe a házzal, így sokkal kevesebb a “kockulás” és sokkal több időt töltök a szabadban. (A ház projektről már hetek óta írom a bejegyzést, hamarosan napvilágot lát, tényleg!) Meg mert amikor történt valami, inkább szereplője voltam a történetnek, nem írója; amikor meg nem történt semmi, akkor meg élveztem azt a semmit, és őriztem mint valami kincset, eszem ágába nem jutott még írni is a semmiről.

Amit ígértem az előző bejegyzésben, azt azért próbálom tartani: tényleg sok vázlat porosodik itt, úgyhogy ideje rendet rakni, januárban kiírom ide a fél világot. Adj majd valami visszhangot, ha erre jársz, kedves olvasó.

Film, sorozat, könyv, zene és színház

Az adatok korszakában élünk, gyakorlatilag a telefonom azt is tudja, hányszor voltam vécén, így kellően vicces és pontos számszerű tényeket tudnék megosztani a 2022-es évről. Ehelyett inkább néhány kedvenc emlék.

VÉGRE volt Sziget és úgy általában fesztiválszezon. 2020-ban és 2021-ben elmaradt, 2019-ben balfasz módon nem mentem ki, úgyhogy idén nagyon örültem, hogy kijutottunk egy napra, ráadásul Tame Impalát élőben látni hatalmas élmény volt: vérprofi volt az egész fellépés, olyan, amit különösen jó volt fesztiválon átélni.

View this post on Instagram

A post shared by Mefi – Nádai Gábor (@mefiblogger)

Tavaly végre sikerült visszahoznom a rutinszerű olvasást, amit 2020-ban a lockdown valahogy teljesen kiirtott a rutinomból. Szerencsére idén is jó nyomon maradtam: csupa jó könyvet olvastam, a szakmaiakon túl például Dezső András két könyvét, a Maffiózók mackóndrágbant és A magyar kólát, mindkettő remek darab, rengeteg érdekességgel és ténnyel a magyarországi (szervezett) bűnözés működéséről és történelméről.

Habár tavaly elkezdtem eredetileg is angol nyelvű regényeket olvasni, rájöttem, hogy mostanában leginkább a magyar (szép)irodalom vonz. Az idei két óriási kedvencem Krasznahorkai Lászlótól a Sátántangó (sajnos a filmet nem sikerült megnéznem, de jövőre már tényleg be akarom pótolni) és Szabó Magdától Az ajtó volt.

2022 igazán erős filmes év volt: az idei kedvenc filmjeim listájára 20 film került fel, de még így is fel tudnék tenni kb. 10-et. (Úgy, hogy pár idei valószínűleg jó vagy legalábbis érdekes darabot még nem is láttam, a TÁR és az Avatar kimardtak.) Idén először voltam külföldön moziban: a Licorice Pizzát Bécsben néztük meg, szintén óriási élmény volt.

Ami pedig külön boldogság: idén nagyon-nagyon jó volt a magyar filmes felhozatal. Két fantasztikusan jó film (Larry, Veszélyes lehet a fagyi) mellé még jutott két igazán nagyon jó is (Átjáróház, Az unoka). Nagy rajongója vagyok a magyar filmeknek, és idén fürödtem az újoncok és rutinosabbak munkáiban.

Londonban sikerült elcsípnem egy jegyet a Vissza a jövőbe! musicalre, ami sok szempontból meghatározó élmény volt. Egyrészt most voltam először külföldön színházban, másrészt maga a darab egyszerűen tökéletes volt, harmadrészt pedig “élőben” átélni a kedvenc filmemet – felejthetetlen élmény.

Utazáska

Ha nem is feltétlen mint utazás, de idén rengeteget mozogtam a térképen. Azt hiszem 2022-ben már nagyjából jöttem-mentem annyit, mint időszámításunk előtt, akár napi szinten is.

Munka miatt kétszer is voltam az Egyesült Királyságban, egyszer pedig Hollandiában. Még ezek előtt februárban a hatszázötvennyolcadik oltás beszerzése után kitaláltam, hogy nézzük meg, lehet-e már értelmesen utazni. Bécs tökéletes helyszínnek bizonyult: egyrészt a közelsége, másrészt amiatt, hogy már sokszor voltunk ott, így egyáltalán nem féltem, hogy a korlátozások bármit elrontanának.

Szerencsére minden nagyon jó volt, így május végén be mertünk vállalni egy egyhetes utat is Tirolba, amit még időszámításunk előtt foglaltunk le, de csak most volt lehetőségünk elmenni. Láttunk igazi alpesi legelőket bocikkal, havat, óriási hegyeket, és vezettem kb. 1500 km-t, így az első “saját autóval külföldre” élmény is lekerült a bakancslistáról.

Emellett egyébként idén belföldön is nagyon sokat mozogtunk, főként egynapos kirándulásokra mentünk a közelben. Pont tegnap néztem rá, és nagyjából 12 000 km-t vezettem idén, ami abszolút új rekord.

Nem finom

Ahogy feljebb is írtam, főként a pozitív dolgokat őrzöm meg itt, mert a szar dolgok valami miatt könnyebben megragadnak emlékeztető nélkül is. Az idei évem abszolút mélypontja nyáron volt.

Mindamellett, hogy imádom a nyarat, az év fő attrakciója számomra, júniusban sikerült elkapnom a COVID-ot, ami annyiból jó volt, hogy végre megtörtem a 3 éves “nem voltam beteg” rekordomat, és kicsit megnyugodtam, hogy nem az én véremből fogják előállítani a tökéletes ellenszérumot, mert jó ideig úgy tűnt, egyszerűen nem tudom elkpani ezt a betegséget. Egyébként kb. 3 nap alatt kijöttem belőle, de rég voltam ennyire pocsékul, ledöntött a láz, szarul aludtam, melegem volt, fájt mindenem. Aztán a negyedik napon hirtelen nem volt semmi bajom.

Nem sokkal ezután, és szó szerint néhány nappal a születésnapom után meghalt Kázmér. Egyébként sem vagyok nagy szülinap rajongó, ez a sztori sem különösebben segített megszeressem a koncepciót. Azóta eltelt öt hónap, nyilván már “jól vagyok”, mert az élet tényleg megy tovább, de azért még nem volt olyan nap, amikor ne jutna valahogyan eszembe Kázmér. Egyszer majd lesz, és ez így van jól.

Ezeken kívül sajnos volt még jócskán dráma körülöttem, amikről most nem bocsátkoznék részletekbe, azon túl, hogy voltam temetésen, voltak nehéz beszélgetéseim, voltak igazán rossz napjaim, és voltak különösen nehéz döntéseim. Amiket persze masnival ölelt körül az egész tragikomédia, ami a világban történik: az infláció, a forint romlása, a rezsidémon, és minden más olyan ecset, ami egy nagyon bizonytalan és sokszor sötét jövőképet fest, amiből sokszor nehéz kiszakadni.

Szóval inkább maradjunk a vidám dolgok tengerén.

Úgy szakmailag, mint emberileg

Szakmai fronton idén három izgalmas dolog történt.

Volt újra igazi, élőben megrendezett Stretch konferencia. Nagyon király volt, nagyon rég volt már olyan konf élményem, hogy résztvevőként élvezhetek egy hús-vért konferenciát, és előtte az előadók szakmai kiválasztásának folyamatát is nagyon élveztem. Ezzel együtt újraindult a meetup is, amiből jövőre még többet szeretnénk csinálni.

Elkezdtem harmadmagammal egy leadership&engineering podcastet, Anonim Vezetők Klubja címmel. Nagyon izgalmas, sosem csináltam (sőt, ezelőtt nem is nagyon hallgattam) podcastet. Már túl vagyunk 7 részen és hat hónapon, izgatottan várom a folytatást.

És belekezdtem egy angol szakmai blogba is, még eléggé az elején vagyok a dolgonak, meglátjuk mi sül ki belőle.

Viszlát, 2022!

Azt hiszem, nem fogsz hiányozni. Sok jó dolog történt idén, amiért hálás vagyok, és sok olyan is, amire egyáltalán nem vágytam – de ezek miatt sem haragszom.

A mérleg nyelvét talán még így is kicsit a pozitív oldalra billentem, de összességében még akkor is hadilábon állok ezzel az évvel, ha visszagondolok, mennyi sok jó emléket szereztem idén, mert sajnos majdnem mindegyikre jut egy, amit szívesen felejtenék.

De rendben van ez így. Nem lehet mindig minden rózsaszín és ragadós. Ettől függetlenül talán most először érzem azt, hogy kicsit örülök az év végének.

---

Kedves drága mefiblog olvasó!

Köszönöm, ha még erre jársz néha, és megtisztelsz bizalmaddal és nem létező posztok iránti figyelmeddel. Ezúton kívánok neked olyan 2023-at, amilyet szeretnél: örömmel, boldogsággal, sok jó emlékkel, és lehetőleg csak a megfelelő arányokig szükséges nehézségekkel.

Jövőre ugyanitt,
Mefi