Itt az összes mefilozóf témájú bejegyzést olvashatod; jó szórakozást!


Apró gondolat a szivárványról

Én komolyan nem értem az embereket.

A jelenséget, amiről írni szeretnék, úgy nevezik: kommunikáció. Avagy, inkább annak hiánya.

Sok sztori lesz, kezdem rögtön az elsővel, ami az idei VOLT-fesztiválon történt.

A nagyszabású lakodalmas teknót játszó David Guetta koncertjén teltházban bulizhattunk: 30 000 ember tartózkodott a fesztivál területén, a tömeg jelentős része a nagyszínpad előtt. Amikor elindult a buli, sikerült nehézkesen a leghátsó sorokban helyet foglalnunk, majd két perc alatt annyi negatív élmény ért, amennyi nagyjából hat év fesztiválozás alatt összesen.

Az egész azzal kezdődött, hogy egy lány felmászott egy fiú nyakába.

A mögötte álló kétméter magas férfi (le akartam írni mit gondolok róla, de inkább igyekszem tárgyilagosan elmesélni) kérdés nélkül elkezdte fejelgetni a lány fenekét. Amikor udvariasan szóltam neki, hogy ez annyira nem szép dolog, a reakció egy kérdés volt, nevezetesen, hogy megfejeljen-e. Megmondom őszintén, nem szerettem volna, hogy megfejeljen a toronymagas haverjaival, így inkább szóltam a srácnak, hogy tegye le a lányt. Azt mondta, lófaszt, mert ők buliznak, hozzáteszem, igazuk is volt. A következő jelenetben a csávó már a nadrágját akarta lehúzni a csajnak és úgy csapkodni a fenekét, amire a lány egy jól irányzott pofonnal válaszolt. Persze, nem lett verekedés a dologból, a lány lemászott, a sráccal körbeálltuk, a történet véget ért.

Sok karaktert spórolhattam volna, ha az alábbi történik: a csávó megkocogtatja a lányt, és szól neki, hogy lécci, nem lehetne megoldani, hogy lemászol, mert nem látunk tőletek, pedig azért jöttünk be a napijegyünkkel, hogy megnézzük a koncertet, ne csak -hallgassuk azt. A csaj azt mondja, még egy számot maradna, aztán lejön, majd mindenki boldogan távozik.

Szinte rögtön ezután békésen ittam a meleg sörömet, próbáltam felvenni a szeletelős zene ritmusát, amikor észrevettem, hogy az előttem álló lánysor előtt álló három tagú atlétás srácokból álló banda nagyon feltűnően néz. Amikor megkérdeztem volna, hogy mizu, az egyik kérdés nélkül meglökött, mondván mi a faszért öntöm le sörrel, mert ő érezte a fröcskölést, és verekedés lesz. Plot twist: egy sor ember állt előttem, mindenki a kánikula elleni hűsítő vízpára alatt. Mondanom sem kell, a srácok nagyjából öt perccel később bekúrták a sörös poharaikat a dudorgó tömegbe.

Aztán este hazafelé menet a busz kígyózó sorában álldogálva feltűnt, hogy elég döglött az a kígyó, alig halad a sor. Pusztán csak azért, mert mindenki megkerülve a sort szép lassan előretolakodott az ajtóhoz, és amikor valaki megjegyezte, hogy talán mégsem kellene leelőzni a másik hetven, tisztességesen sorára váró embert, akkor megint jöttek a megfejelésekkel meg verekedésekkel való fenyedelmek.

Egy másik sztori még nagyjából két évvel ezelőtt történt a budapesti 49-es villamoson, a Móricz Zsigmond körtér megállótól néhány méterre, a Fehérvári úton haladva Buda felé. Két gyanúsan jól öltözött srác állt a vezetőállás ajtajának támaszkodva. Én leszálláshoz készültem, tőlem balra és jobbra a kétszemélyes, egymással szemben elhelyezett üléseken egy-egy párocska foglalt helyet. A túlem bal oldali pár egy ülést ült meg kettecskén. Szokásos jelenet: a zajlótt a csókolózás. Nem olyan adok egy puszit módon, inkább olyan bele mindent ameddig fel nem érünk a lakásba és le nem tépjük egymás ruháit módon. A másik ülésen durvább volt a helyzet: lány a fiú ölében, laza nyelvtánc, ölelkezés, egymás fülének a harapdálása, és itt-ott a nadrágban eltűnő kezek villanásai.

Szemben eközben a két gyanúsan jól öltözött srác álltak csendesen egymás mellett, mire az egyik nagyon halkan, szinte már suttogva azt mondta a másiknak: remélem tudod, hogy szeretlek. Majdnem felkaptam a fejemet a telefon kijelzőjéből, de inkább csak kisandítottam. Igen, ez egy erőltetett, nyálas és közhelyekkel tarkított történet, amelyikben a másik srác idegesen nézett körül, majd azt válaszolta félhalkan, hogy ne itt, még meghallják. Persze, ha más meséli, én is azt mondom, hogy cukormázas mese habbal, de ennek a tízmásodperces jelenetnek a saját szemeimmel és füleimmel voltam a tanúja. Igen, a mocskos buzik képesek voltak ezt a parázna és undorító dolgot a villamoson elkövetni. A történet itt véget is érne, de abban a pillanatban lepörgött előttem, hányszor hallottam már azt a kifogást, hogy mi sem erőltetjük a heteroszexualitásunkat másokra, ők se erőltessék ránk, csinálják a négy fal között.

A szivárvány, meg a négy fal között csinálás

Ezúton szeretném üzenni mindenkinek, aki ezt gondolja, hogy ebben az esetben ugyanúgy szóljon rá a villamoson enyelgőkre; szóljon rá a fesztiválon fetrengve pettingelőkre; szóljon rá a kézenfogva sétáló, ölelkező és csókolozó párokra; szóljon rá a cégekre, amelyek félmeztelen nők plakátjaival tömik tele a várost és szóljon rá saját magára is, hogy kicsit szedje össze a gondolatait, hogy akkor pontosan ki erőltet mit és kire.

A melegek furák. Én is furáknak gondolom őket, valamilyen szinten azt a véleményt is el tudom fogadni, hogy sokan ezt egy betegségnek gondolják. És ezen a vonalon haladva akkor fel is dobnám a kérdést: a Down-szindrómában szenvedők ne házasodhassanak össze? Ne legyen gyerekük? Dobjuk le őket is a hegyről? Kössük fel őket is egy villanypóznára, hiszen nem lehetnek egy egészséges családmodell megteremtői és ápolói? Sőt, nagy valószínűlséggel a gyermekük is betegen születik majd, ami tovább hígítja ennek az egyébként tökéletes társadalomnak az állományát. Csak azért, mert a betegek másmilyenek, furábbak, nem a megszokottak?

És még mielőtt azt mondanád: ez azért más, hiszen senki sem kéri, hogy Down-szindrómával szülessen, elárulom, hogy a melegek sem kérik, hogy melegek legyenek. Sőt, többségük titkolva, már-már saját magától is undorodva fogadja el a tényt, hogy ő más. És ahogyan furán nézel egy beteg emberre, ugyanúgy nézhetsz furán egy meleg párra is, senki nem fog elítélni emiatt. A különbség, hogy a beteg emberrel megpróbálsz kezdeni valamit, még talán sajnálod is a szituációja miatt, a melegekre meg egyszerűbb azt mondani, hogy köcsögök, és dögöljenek meg.

Az elfogadás nem arról szól, hogy azt mondjuk, mindenki egyenlő. A sok mozgalom azért mozgolódik, hogy fogadjuk el, mindenki más, mindenkinek más tetszik. Nem baj, ha nem értesz egyet, akkor lapozz és kerüld a témát. Nem, nem látod ezt folyamatosan, csak ki vagy rá élezve, és amikor júliusban előkerül a téma, akkor azt mondod, mennyire unod már. Pedig más a focivébé közvetítéseket is unja, mégsem panaszkodja tele vele a világot.

Hogy jöhet bárki ahhoz, hogy a két ember közti érzéseket semmisnek tekintse, mert annak a két személynek történetesen azonos a neme? Hogy jön valaki ahhoz, hogy az ilyen embereket meg akarja kövezni, fel akarja akasztani, meg akarja fenyegetni? Vajon ezeknek az embereknek, amikor a számítógépeiken legépelik gondolataikat, eszükbe jut, hogyan élt és halt meg »Alan Turing«, aki nélkül gyakorlatilag nem létezne a számítástechnika mai formájában? Vajon felteszi valaki a kérdést magának, hogy hány meleg mérnök dolgozik jelenleg is azon a közösségi hálón, amin melegek megkövezéséről beszél? Vajon mennyiben volt más, amikor régen azért küzdöttek, hogy a feketéket is vegyék emberszámba, ne legyenek a buszon vagy a mosdóban bőrszín szerint szétválasztva, kapjanak rendes bért és tanulhassanak úgy és ott mint a fehérek? Hogy a nők ugyanúgy dolgozhassanak, szavazhassanak és ugyanolyan elemei legyenek a társadalomnak, mint bárki más?

És amikor megint jönne a közbevágás, hogy ez azért más, csak elég elolvasni pár wikicikket vagy megnézni egy-két szórakoztatónak szánt filmet, hogy rájöjjünk: egyáltalán nem. Hatvan éve az USA-ban, abban az USA-ban, ahol most egy jogi szerződést (nem egy egyházi fogadalmat, egy jogi szerződést, amelynek jogi vonzatai vannak) lehetővé tettek függetlenül a felek nemétől, ugyanebben az USA-ban hatvan éve emberek millió háborodtak fel, hogy a koszos feketéket emberszámba akarták venni. És hányuknak kellett meghalnia azért, hogy ma már lehessenek fekete orvosok, tanárok, mérnökök és ügyvédek. Akkor ugyanúgy provokatív módszerekkel érték el az eredményt, mint ahogyan most is sokan provokatív módszerekhez nyúlnak.

Egészséges családmodell. Egy férfi és egy nő háztartása, amelyben lehetséges a gyermeknemzés vagy az örökbefogadás. Csak néhány hír az elmúlt hónapokból, az egészséges családmodellről:

Sok ehhez hasonlót lehetne még találni a különböző hírportálokon való keresgélés után. Ezek alapján ismét: hogy jön bárki ahhoz, hogy egy egészséges, jó módú, de azonos nemű pár gyereknevelésére azt mondja, hogy az káros? Látott erre példát? Hallott már valaki egy emberről, aki azért lett meleg, mert annak nevelték? Egyáltalán mi az, hogy annak nevelik? És az ilyen emberek kitagadnák a saját gyermeküket az egészséges családmodellből, ha az történetesen rájönne, hogy meleg?

Egyszer voltam egy házavató bulin, ahol a pár két fiatal srác volt. Egyikük zeneszerző és a Zeneakadémián tanul, másikuk pedig közlekedésmérnök. Mindkettejüknek jól profitáló fizetésük, értelmiségiekből álló baráti körük, jó ízlésük és pozitív világképük van. Annak ellenére is, hogy az utcán nem sétálhatnak kézenfogva, nem ülhetnek be ketten egy romantikus vacsorára és nem üdvözölhetik öleléssel vagy csókkal a másikat ha mondjuk egy hétig nem látták egymást. A fenti gyerekek bármelyikét örömmel bíznám rájuk. Hogy miért? Amit fentebb is írtam: mert senki nem lesz meleg amiatt, mert melegek között nő fel. Azért sem lesz senki meleg, mert egy közösségi hálón terjednek a szivárványos profilképek, amelyekben a liberális zsidó csőcselék bátorkodik elfogadni a másként gondolkodó embertársai véleményét. És nem, ha odamész nyíltan trollkodni és direkt ellenséges véleményt köpködni, ne lepődj meg, ha veled senki sem lesz toleráns, mert az erőszakot és az ellenségeskedést senki nem tolerálja, senkinek nem kell tolerálnia.

Itt szeretném felhívni rá a figyelmet, hogy most szándékosan én is provokáltam, mégpedig azzal az eszközzel, amivel átitattam az egész bejegyzést, és amitől legjobban felfordul a gyomrom. Amikor egy közösség szűk és mondjuk deviáns részének szokásait, nevezetesen rossz szokásait kivetítik az adott közösség egészére. Azért, mert vannak a fenti hírekben szereplő párok, senki sem mondhatja, hogy az összes megszokott és normálisnak nevezett családmodellben nevelkedő pár ekképpen bánik gyermekeivel. Mint ahogyan azt sem mondhatja senki, hogy minden meleg titokban meg akar rakni a buszon és tejszínhabot akar rólad nyalogatni, mert a pride-on páran provokatívan egymás testéről tejszínhabot nyalogatnak. (Szerintem egy nő több ilyen attrocitásnak van kitéve egy három megállóból álló, átlagos közönségű buszozáson, mint egy férfi, aki egy rajta kívül csak melegekből álló közönséggel utazik.) Ugyanitt jegyezném meg, hogy ha bármilyen más rendezvényen két nő nyalogat egymásról tejszínhabot, az szexi, és körülugrálják őket a fotósok, a fiúk és még a lányok is. Mert az más. De persze az máshogy más, mint ahogy a másik dolog más.

Többször láttam már a Pride-ot, mivel az Andrássy út környékén lakom, és naponta legalább kétszer járok arra. Láttam már provokatív dolgokat a kordon mindkét oldalán. A kamionon egymás testéről tejszínhabot nyalogató, faszalakú tortát fogdosóknak én sem örülök, de annak kevésbé, amikor valaki az ötéves gyerekével a nyakában üvöltözi, hogy a buzik dögöljenek meg. A Pride-dal az a legnagyobb bajom, hogy itthon pontosan az lett a rendezvénnyel, ami a Critical Mass-szel. Az eredeti célt (a más szexuális beállítottsággal küzdők, illetve a kerékpárosok egyenjogú közlekedési partnerként való elfogadása) mindenki elfelejti, mert a néhány kirívó és vérlázító eset miatt az emberek csak a szélsősségekben tudnak gondolkodni, és őszintén, ezért nem is tudok hibáztatni senkit. (Nekem sem volt jó véleményem, amikor a CM-es bringás futár átment a piroson a troli előtt, és még ő küldte el a majdnem balesetet szenvedő busz vezetőjét melegebb éghajlatra.)

Érdemes elolvasni, hogy mi változik az USA-ban a melgek házassághoz való jogának megteremtésével. A legfontosabb: a házastársakat megillető jogok ugyanúgy megilletik őket. Nem a gyermekvállalás joga, mert ahhoz a mai világban házasságra sincs szükség. A házastársak örökölhetnek, a házastársak nem tehetnek egymás ellen tanúvallomást; a házastársak rokonnak számítanak, ha egy baleset esetén a kórházba csak a rokonoknak biztosítják a látogatást; a házastárs hozhat döntést a balesetett szenvedett fél ellátásáról. És még sorolhatnám.

Van egy cimborám, volt kollégám, aki az egész szivárványmozgalommal nem ért egyet. Sok ilyen ismerősöm van, de azért őt emelem ki, mert ő volt az egyetlen ember, aki sehol nem kezdett el buzizni, zsidózni vagy cigányozni, sehol nem állt neki fröcsögni, nem rakott ki trikolor profilképet, összemosva a nemzet színeit egy szexuális beállítottságokat elfogadtató mozgalom zászlajának színeivel. Leírta őszintén, korrekt megfogalmazásban a véleményét, dumáltunk róla egy jót, és megbeszéltük, hogy egy sör mellett folytatjuk. Szinte biztos, hogy nem fogunk egyazon álláspontot képviselni még a sok sört látó beszélgetés végeztével sem, de azt is tudom, hogy ez nem változtatja a viszonyunkat. Abban is biztos vagyok, hogy nem fogunk üvöltözni, fenyegetőzni, egymástól elfordulni.

És ez az, ami böki a csőrömet. Hogy az emberek ahelyett, hogy leülnének értelmes módon kommunikálni, beszélgetni, megismerni a másik véleményét, inkább ócsárolnak, fröcsögnek, kikövetik a kedvenc hírportáljukat, zenekarukat vagy mondjuk ismerősüket, mert más a véleménye. Nem is tudom, hogy várhatjuk el, hogy fogadjuk el a másságot, ha már a más véleményt sem tudjuk a helyén kezelni. Én elfogadom, hogy sokan ezzel nem értenek egyet, még az érveiket is, de a tájékozódás nélküli, rosszindulatú fröcsögéstől rosszul vagyok, és ez jobban zavar, mintha egyszerre kéne néznem, ahogy mindenki a gyerekkori fotóját szivárványozva állítja be profilképként, miközben mindenki az Eurovíziós dalfesztiválról fecseg és a háttérben egy egész vuvuzela kórus játszik. A vita előre visz, az ítélkezés és a saját véleményem más torkán lenyomása viszont visszarepít a sötét középkorba.

Végtelen sokat írtam, nem is baj, ha nem olvassa végig sok ember, de azért remélem, sikerült érthetően megfogalmaznom, hogy mik a problémáim egy bizonyos jelenség mindkét oldalával.


Határon innen és túl

Ma reggel érkeztünk haza külföldről, Szerbián keresztül utaztunk, pont aznap indultunk, amikor bejelentették a kerítés felhúzását. Nem voltam még a szerb határon ezelőtt, így nincs összehasonlítási alapom, de az utóbbi években talán csak Londonban volt olyan, hogy egyáltalán megnézték a személyimet; itt ehhez képest a magyar oldalon mindkét busz összes utasát leszállíttatták, és egyesével vetették össze az utazásra jogosító igazolványokat és a hozzájuk tartozó arcberendezkedéseket. Odafelé nagyjából 40, visszafelé nagyjából 20 percet töltöttünk a magyar határon. A szerb oldalon csak feljött egy határőr és begyűjtötte a papírokat, majd pár perc múlva úton is voltunk.

Minden utazásnál eszembe jut, hogy mennyire jó évek ezek az utazásra: a legtöbb országba, ahová néhány évtizede még körülményes volt az átjutás, most személyi igazolvánnyal az első buszra felpattanva pár óra alatt tükörsima autópályán lehet eljutni. És ezt nagyon szeretem; még azt is mondanám, hogy hálás vagyok ezért, de nem tudom, kinek kéne hálásnak lennem. Sosem luxusutazásokra megyek, nem is voltam még az EU-n kívül más országban, de nekem az EU-tagságról elsőre valahogy mindig az ugrik be, hogy szabadon mozoghatok Európán belül, útlevél és különösebb macera nélkül. Nem is dolgozni, egyszerűen csak megnézni, milyen egy másik város, amivel egy szerződés valamilyen módon összekovácsol. Tudom, hogy vannak kivételek és tudom, hogyan működik a schengeni egyezmény, de bárhogy is alakulnak a dolgok, nem szeretném az európai országokba való utazás korlátozását megtapasztalni.

És a határon zajló hercehurca közben – amelyre a hercehurca talán erős szó, inkább tényleg azzal szemben mondom ezt, hogy Ausztriába vagy mondjuk Olaszországba úgy utazhatsz át, hogy egyszer sem látsz határőrt, ellenőrzést vagy egyáltalán határállomást, de – ahogy vártuk az útlevelünket a buszban ülve, arra gondoltam, milyen lehet menekülni a hazádból.

Milyen lehet az, hogy amíg valaki a bőröndbe pakol a vidám utazásra, másnak ugyanarra az útvonalra egy másik utazás jut, hozzá egy műanyag zacskóval, amiben a legfontosabb tárgyait összecsomagolva hátrahagy mindent, amit eddig szeretett és ismert, azért, hogy tovább sétáljon valamibe, amiről azt sem tudja, jobb lesz-e egyáltalán, adott esetben több buszjegy árát kifizetve egy helyi lakosnak egy tízperes sétáért.

Igazán nem akarom elkezdeni boncolgatni, hogy milyen fajtái vannak a bevándorlásnak és hogy ezek milyen hatással vannak a mi országunkra; biztos vagyok benne, hogy itt sem csak fekete és fehér a képlet, de a saját példámból kiindulva, már egy nagyjából negyedórás határátkelésnél is szinte mindenki kellemetlenül érezte magát a buszon. Biztos érezted már te is ezt a határon. Mintha valami nem kívánatos személy lennél. A megállással; a mogorva határőrökkel, akik bizalmatlanul nézegetik, hogy valóban az vagy-e, aki a műanyag kártyán lévő fotón bámul bambán az okmányirodás fényképezőgépbe; az érzéssel, ahogy benéznek a csomagtartóba és esetleg a csomagjaidba is, kotorászva az alsónadrágjaid között. Érthetően mogorvák a határőrök és érthető persze az eljárás is, mert ők nem tudják, hogy te őszintén csak nyaralni mész, vagy valami másban is sántikálsz. De ha egy magyar rendszámú busz Magyarországra belépve ilyen fogadtatást kap, milyen lehet a kerítésen érkezőknek?

És én azóta tényleg nagyon sokat rágom ezt a gondolatot: milyen lehet annak az embernek lenni, aki még egy elektromos kerítésen is a puszta kezével mászna át, mert a bizonytalan semmi is vonzóbb számára, ahová tart, mint a saját otthona, ahonnét elindult.


Apró gondolat a Germanwings tragédiáról

Az előzményeket gondolom mindenki ismeri, így ennél talán nem is kell több: egyelőre annyit tudni, hogy a Germanwings 9525-ös járatának katasztrófáját az okozta, hogy miután a kapitány kiment mosdóba, az első tiszt kizárta, majd szándékosan nekivezette a Barcelonából indult, Düsseldorfba tartó gépet a francia Alpoknak. A gyilkosságnak nem voltak túlélői: a fedélzeten tartózkodó 144 utas és a 6 fős személyzet mind életét vesztette.

Germanwings 9525 - Airbus A320

Az egész eseménnyel kapcsolatban van pár rettenetesen zavaró dolog, aminek semmi értelmét nem látom, azon túl, hogy hergelik velük az embereket.

Először is: ez nem baleset, ez egy gyilkosság. Teljesen irreleváns, hogy egy pilóta volt az elkövető. Ha egy mozdonyvezetőnek lettek volna hasonló gondolatai, akkor az utasokkal teli szerelvényeket vezette volna a baknak. Ha egy buldózer vezetője akar ilyet elkövetni, akkor lerombol egy irodaházat, amiben emberek vannak. Ezek a körülmények legfeljebb annak tekintetében fontosak, hogy a légi közlekedés szabályozásában milyen változtatásokra van szükség. (Mint például arra, hogy sosem tartózkodhat egy fő a pilótafülkében; ezt a szabályt most egy tucatnyi társaság be is vezette.)

Csak egy mellékvonalon: ez az első olyan katasztrófa, amely nem zárja ki a szándékosságot és amely egy a szándékos katasztrófákat megakadályozandó, terrorellenes szabályozás miatt történhetett meg. Ugyanis főként 9/11 óta van agyonbiztosítva a fülkék ajtaja, ami most lehetővé tette a kapitány kizárását.

De ebbe persze kevesen folynak bele, mert a sajtóból meg ömlik a másodpilóta magánéletére vonatkozó szennyáradat. Lassan már ott tartunk, hogy a kiscsoportos óvodai barátai mesélik, milyen volt, amikor már ötévesen is játékrepülőkkel dobálta az óvoda hátsó kertjében lévő dombocskát. Nonszensz. Az emberek meg rátesznek egy lapáttal és még kiírják Facebookra az utazás előtt, hogy remélem nem depressziósak a pilóták, mintha csak ez okozná.

Rögtön ezután jön a következő idegesítő pont: elővették a depressziós embereket és elkezdték őket úgy kezelni, mintha mind gyilkosok lennének. Valahol már olyat is olvastam, hogy aki depressziós, az egyáltalán ne dolgozzon. Ha ilyen vonalon közelítenénk, nagyjából azonnal megállna a gazdaság, a depresszió ugyanis az egyik leggyakoribb betegség világszerte, ezzel több kutatás is foglalkozik, különösen mostanában.

És hogy visszakanyarodjak a bejegyzés elejére: ez még mindig egy gyilkosság. A depresszió és az öngyilkosság között nagyon sok összefüggés van, a legtöbb depressziós embernek van öngyilkosságra utaló gondolata, viselkedése, adott esetben próbálkozása, mégis nagyon kevés depressziós ember van, aki hidegvérrel meg akar ölni 149 embert, miközben kioltja a saját életét is. Különösen úgy, hogy ezt nem vallási megfontolásból teszi.

Ha a sok zavaró dolog közül kiemelnék egyet, akkor mindenképpen az lenne, hogy ezt a tragédiát rengetegen (és sokszor az az érzésem, hogy szándékosan) összemossák a depressziótól szenvedő betegekkel és a fapados légitársaságokkal. Biztosan sok depressziós ember követett el gyilkosságot, de azért nem kell rögtön megbélyegezni minden, ezzel a betegséggel küzdő embert a gyilkos címkével.

A repülés pedig továbbra is az egyik legbiztonságosabb módja a közlekedésnek. Egy húsvéti ünnep alkalmával többen halnak meg az utakon, mint egész évben a levegőben. A fapados légitársaságok biztosan sok olyan helyen is vágnak a költségeken, amiket nem lehet jó olvasni egy utazás előtt, de a nagyobb fapados társaságok (Wizz Air, Ryanair, easyJet stb.) egyetlen olyan balesetet sem számolnak, amely halálos áldozattal járt volna.

Úgyhogy kérlek, ha le akarnád írni, hogy a depressziós emberek ne dolgozzanak, akkor gondolkodj el rajta, hogy a melletted ülő kollégád, aki éppen segített megoldani egy problémát, lehet, hogy este csak nyugtatóval tud elaludni, mert lelépett a barátnője, és nem tudja kiheverni. Ha leírnád, hogy azért haltak meg, mert fapaddal utaztak, akkor pedig tüzetesen nézd át a statisztikákat, és gyűjtsd össze egy táblázatba, hogy az elmúlt tíz évben hány szerencsétlenség történt a fapados és hány a hagyományos társaságok járataival.


Ha úgy érzed, hogy depresszióval küzdesz, és akár az öngyilkosság gondolata is megfordult a fejedben, ne add fel. Hívd a LESZ segélyvonalát, a 116-123-as számon. Ezt a nap 24 órájában, az ország egész területéről, mobil és vezetékes vonalról egyaránt ingyenesen hívhatod.


Miről szól a karácsony?

Töprengő, esetleg elgondolkodtató, de egyáltalán nem nagyszabású, banális és semmiképpen sem demagóg gondolatoknak szánom a következő néhány sort, még ha úgy is tűnik majd. Azt sem állítom, hogy én jobban csinálok bármit a leírtaknál, pusztán csak egy érdekes megfigyelést szeretnék boncolgatni.

Karácsonyi bevásárlási őrület egy áruházban

Essünk túl a három kötelező válaszon. Szinte biztos vagyok, hogy az utca embere egy arca elé dugott mikrofon láttán szinte csak e közül a három lehetőség közül fog választani.

Vallásos vagyok, fontos nekem a karácsony

A karácsony a keresztény vallás egyik legfontosabb ünnepe, Jézus Krisztus születésére emlékeznek. Ez az időszak fontos sok másik vallásban is, mégis a karácsonyi szokások és az ünneplés a keresztény elemek szerint zajlik, még ott is, ahol különösebben nem vallásosak az emberek.

Nem szeretem a karácsonyt

December közepétől kérdezgettem az embereket: ki, hol, hogyan tölti az ünnepeket, és meglepően soknak tűnik az a szám, ahányan azt mondják, hogy rühellik az egész felhajtást, és maximum azért szeretik, mert jár vele néhány nap szabadság, de amúgy is, ilyenkor nem lehet normálisan kenyeret venni mert mindenki meghülyül 23-án délután a TESCO-ban.

A szeretteimmel töltöm a karácsonyt, ez a legfontosabb

Ez pedig az a válasz, amit talán a legtöbben mondanak. És biztos, hogy van benne: mindenki haza utazik, faljuk a bejglit, filmet nézünk, ajándékozunk, együtt vagyunk.


Ettől függetlenül, most teljesen őszintén, itt ahogy ülsz a képernyő előtt magányosan, senki sem fogja látni, ha magadban azt mondod, szó szerint ez, miközben olvasod a következő néhány sort. Magadban tedd fel a kezed, ha magadra ismersz.

Ma még dolgozol, és este egy több órás utazás áll előtted? Emiatt az utolsó pillanatig rohangáltál ajándékért? Vagy ha nem is az utolsó pillanatig, de már a hócipőd tele van a kis piros traktorral, a nyaklánccal, a mobiltelefonnal és a 20% kedvezményes kuponnal? Az ajándékok csomagolása közben legalább egyszer földhöz csaptad a véletlenül elszakadt, majd összegyűrt csomagolópapírt? Bárkit meg tudnál fojtani a zöld szalaggal és a mindig saját magához ragadó celluxszal? Úgy érzed, egy rakatnyi pénzt elvertél, és kiszívott az egész ünnepi hercehurca, pedig még el sem kezdődött? Robotolsz a konyhában egész nap és már a pokolba kívánod?

Ha igen, akkor a válasz egyértelmű: egyszerűen belekerültél a karácsonyi körforgásba. A probléma nem is ez, inkább csak tünete az igazi gondnak, ami szerintem ott csúcsosodik, amikor ezek a zavaró dolgok vannak túlnyomórészben. Amikor a kis piros traktorra nem mosolyogva, boldog pillanatokat okozó játékként gonodolsz, hanem idegeskedve, hogy fogsz-e még olyat kapni. Amikor inkább csak elversz pár ezrest valami hülyeségre, ami úgyis jó lesz neki, és berakod egy 380 forintos Kínából jövő műanyag zacskóba. Amikor a konyhában robotolásra (mindamellett, hogy tényleg nagyon fárasztó) nem úgy gondolsz, hogy valami finomat csinálhatsz, amit a többiek imádni fognak, hanem úgy, hogy kötelező ezt csinálnod.

Lehet mondani, hogy közhely, oké, mondjuk akkor ezt, meg azt is, hogy én biztosan nem így csinálom, de az én abszolút személyes, kérdezés és beszélgetés alapú tapasztalatom azt mutatja, hogy ez a jelenség egyáltalán nem ritka, sőt. Nem kötelező fát állítani, nem kötelező karácsonyozni, és egyáltalán nem kell valamit azért csinálni, mert a többiek elvárják. Ha szereted, csináld és élvezd, ha nem szereted, azzal sincs baj, ne erőltess magadra egy olyan ünnepet, amivel nem tudsz azonosulni.

Klisé vagy nem klisé, ha annyira vallásos nem vagy, de azért szereted a karácsonyt, miről kellene szóljon ez a néhány nap, ha nem arról, hogy együtt a család, együtt a barátok, hogy esztek, hogy ajándékoztok és hogy jókat beszélgettek? Biztosan nem az idegeskedés.


Apró gondolat a szerelemről

Mint azt már említettem párszor, ilyen témákról ritkán írok, de talán kilencévente belefér (a blog idén lesz kilenc éves, és fennállása óta ez lesz az első alkalom, szóval).

Mindenkinek vannak dátumok, amelyekre mindig emlékezni fog. Nekem is vannak, nem is kevés. Bizonyos dátumok kifejezetten feketék a naptárban, van viszont néhány piros betűs ünnep is, mint például 2009. január 9-e.

Múltkor valakivel arról beszéltünk, hogy mikor volt először szerelmes. Kicsit hezitáltam, mert nekem is el kellett gondolkodnom a kérdésen, de voltaképpen a választ tudtam: nyilván az első komolyabbnak induló kapcsolatban éreztem azt a bizonyos dolgot. A gyerekszerelmeket most ne soroljuk ide.

De persze szerelmes, abban az émelyítő, rózsaszín-felhős, pillangók-a-gyomorban stílusban; abban az értelemben, amikor az ember igazából megtanulja, megérzi és megtapasztalja a szerelem szó jelentését, érzését és hatását, csak egyszer voltam. És kivételesen most nem Kázmérra gondolok.

2009. január 9-én valamelyik vizsgára készülve ültünk Tomival a gép előtt, a kettővel ezelőtti, de a mostanitól csak száz méterre lévő lakásban. Akkoriban már viszonylag régóta voltam egyedül, egyrészt mert jó volt úgy, másrészt mert egy csalódás után úgy gondoltam, inkább más területekre fókuszálok. A levélben voltaképpen semmi extra nem volt, megdicsérték a macskámat, megdicsérték a képeimet, megdicsérték a stílusomat és úgy általában véve a levél minden karakteréből éreztem, hogy olyan valaki írta, aki ha lehet ilyet mondani, ismeretlenül is bele szeretett valamibe. Akkor még nem feltétlen belém, inkább csak abba, amit látott rólam.

Overshare srác vagyok, sokaknál biztos nem így van, de nálam a kifelé mutatott világ sosem a de jó lenne ilyen boldognak lenni. Ha éppen szarul vagyok, ami gyakran előfordul, idézem a fájóbbnál fájóbb dalszövegeket, vagy csak a gondolatokat, amik kipattannak a fejemből. (Régen az ilyen dolgoknak a blog volt a forrása, de lévén ezt elég sokan olvassák, idővel a személyesebb dolgok szétszóródtak a Twitter-Tumblr-Instagram bermudájában.) De olyan is vagyok, hogy ha boldog vagyok, jól érzem magam, akkor fél perc alatt 345 képet és gondolatot osztok meg. Nincs ezzel problémám, akinek nem tetszik, kikerül.

Az egy Flickr levélből végül sok Flickr levél volt, a sok Flickr levélből végül sok e-mail, a nagyon sok e-mail pedig átment az akkoriban még dívó MSN nevű csevegőszolgáltatásra, ahol pedig nagyon sok üzenet váltotta egymást, mondhatnám izzottak a vonalak. Kevesebb mint egy hónap után a személyes találkozóra is sor került, és a sok vidám, de azért bizonytalan beszélgetés végül azzá fajult, amit Marty mesél Dokinak a Vissza a jövőbe című kedvenc filmemben: ha találkozol a nagy ő-vel, olyan mint a villámcsapás; le se tudjátok venni egymásról a szemeteket. És ott abban a pillanatban az Oktogonnál minden egyértelmű volt.

A dátum 2009. január 9-e volt. Nem a találkozásé, a levélé.

Szerelmesnek lenni együtt jár azzal a furcsa egyveleggel, hogy az ember egyszerre tud nagyon idióta és nagyon racionális; nagyon szomorú és nagyon boldog; nagyon szókimondó és nagyon csöndes lenni; megbántani és jót tenni. A szerelemben csak az a nehéz, hogy ezeket az ellentétes kifejezéseket mindig jó időben vegye elő az ember. Akkor legyen csöndben, amikor kell; akkor beszéljen, amikor annak helye van; akkor legyen megfontolt, amikor erre van szükség és csak akkor rohanjon előre, mint egy gép, ha tényleg zöld a lámpa.

Nehéz a szerelemben még az is, hogy az ember fiatalon nem tapasztalt annyit, hogy tudja, mire van szüksége, ezért ha éppen kitalál valamit, próbálja a másikat afelé terelni, de közel sem biztos, hogy tényleg azt akarja, az pedig különösen nem, hogy jól sikerül a terelés.

Meg aztán ott van az örökös nehéz téma: beszélni a problémákról; jól kommunikálni a problémákat; nem félreérteni a másikat; elmagyarázni a félreértést; félretenni az önnön érdekeket és a nekem érzéseket, vagy csak megfelelő állásban tartani a mérleget a neked és a nekem között.

Többféle szerelem létezik, mint ahogyan többféle kapcsolat és többféle ember. Szerelmesnek mégis igazán csak egy emberbe lehet lenni, egynek lehet odaadni és megnyitni mindent, hagyni, hogy áramoljon, még ha néha árt is.

És akármerre sodorja a szél az embert, ha már egyszer ezt megtapasztalta, megérte becsekkolni egy kicsit a felfordulásba, mert a szerelemnél kevés őszinte, szép és emberibb dolog létezik a világban.