Eperke

Sikerült ma megvásárolni az idei első eperadagot; 950 forintba fájt egy kiló, viszont olyan finom íze van, hogy kettéállt a fülem tőle.

Ennél viszont érdekesebb a sok Szalacsi-utód, akiket mostanában láttam. Persze én sem vagyok ám egy hétköznapi eset, de amikor felszállt egy nagyjából kétméter magas nő, bokáig érő fekete bőrkabátban, fenékig érő fekete hajjal, SZTK-keretes, ezüstösen csillogó napszemüvegben, rózsaszín (!) válltáskával, és a kabát alatt menyasszonyi ruhában (!), akkor azért sejtettem, hogy valami gyanús. A nő leült – 47-49-es villamospótló járatról beszélek egyébként –, levette a szemüvegét, és valami hihetetlen szigorú arccal, pengevékonyra összeszorított szájjal közölte, hogy A kurva anyját.. Na ez volt az a pont, amikor mélyen belebújtam az olvasnivalómba. Az út hátralévő mintegy húsz percét is végigkáromkodta és morogta.

Vagy az a csávó, akit a minap láttam a Podmaniczky utcában. A fószer úgy ötvenkörüli lehetett, olyan rokkerbeütésű emberke, húzós bőrszerkóban, és valami súlyos bakancsban, valamint egy valamilyen fém és fa összetételű sétapálcával, amit minden léptekor határozottan földhöz szorított, zörgő hangot előállítva. Namost egyszercsak megállt, felemelte a botját, és mint a sakál elkezdett üvöltözni, hogy A ROHADT AMERIKAIAK A HIBÁSAK EMIATT IS!. Az esemény egyébként ma megismétlődött, de sajnos mire beindítottam a kamerát, már abbahagyta. Legközelebb igyekszem lekapni.

Most pedig átlagos életem újabb fejezeteként megnézem a »Lost« negyedik évadjának haramdik epizódját, körözöttes házi kenyérkaréj és kaliforniai paprika társaságában.