A 2011. november havi bejegyzésekhez jó szórakozást kíván Marty McFly!



Légvédelmi riadó a Tatuinon

Hétfőn mikor sétálgattam hazafelé, bekapcsolt a katasztrófavédelmi sziréna. Nem igazán ismertem az azt megelőző napig, hogyan működnek ezek, és tudtam, hogy nem teljes hangerővel nyomatták őket, de így is elég agyba mászó hangjuk volt, és ha nem olvastam volna, hogy próbariadó lesz, akkor minden bizonnyal megemelkedett pulzusszámmal sétáltam volna tovább.

Mert amúgy tök jó, hogy többféle riasztás van, és a szünetek számából, a hangmagasságból lehet kitalálni, hogy mi van, de kérdem én: az átlag ember, ha meghall egy éles lég- vagy katasztrófavédelmi szirénát, figyelni fogja, hogy igen, ez most egy harminc másodperces szünet van, akkor éppen jönnek az oroszok repülővel, ja nem, mert most hagyták abba?

Voltaképpen egy éles riasztásnál szerintem pánik és káosz lenne az utcákon, de reméljük, ezt nem fogjuk látni sosem. (Bár ki tudja, érdekes látvány lehet.)

A legszebb az egészben, hogy a médiában a félreértések elkerülése végett a Csillagok Háborújában előforduló földrajzi helyeket használtak. Elképzeltem, ahogyan egy erről nem tudó Star Wars rajongó értelmetlenül nézi, hogy atomtámadás érte az Alderaan bolygót, mikor azt már rég lerombolták.


Maradj talpon!

Sokszor bizonyosodott már be korábban is, hogy a közszolgálati tévé bizony jó is tud lenni. Múltkor este random nyomkodva a készüléket, valamelyik vetélkedő ismétlésébe futottam bele, ami után ráadásul a »24« ment. Ha még hozzávesszük, hogy kiváló minőségű 1080i felbontásban jön, akkor kánaán.

Maradj talpon!

No de, amiről írni akartam, az a Maradj talpon! című kvízműsor. Imádom a kvízműsorokat, a Legyen Ön is milliomos! és a Mindent vagy semmit! volt a nagy kedvenc, előbbinek még sok-sok forgatásán is voltam. A műfaj nálam a Széf címűnél halt meg. Buta, erőltetett játék volt, és igazából érdekes kérdéseket sem igazán sikerült összerakniuk.

Ez azonban kifejezetten jó, különösen, hogy Gundel Takács Gábor vezeti, aki az elmúlt évek legjobb játékvezetője.

A játék lényege, hogy a fő játékost körülveszi néhány ember. Mindenki egy csapóajtón áll, a fő játékos kiválasztja az ellenfelét. Egyesével kérdéseket tesznek tőlük fel; ezekre adott idő alatt válaszolni kell, vagy passzolhatnak is, ennek száma azonban korlátozott. Ha valaki nem tud válaszolni, vesztett, és kinyílik az alatta álló csapóajtó, és lezuhan a mélybe.

A nyereményt a vesztes játékos előtt álló régi parkolóautomatára emlékeztető gép mutatja meg, sokszor van olyan, hogy valaki győzelmet arat a fő játékos ellen, a nyereménye viszont száz forint.

Vicces, pörgős, fiatalos vetélkedő, pár részt láttam csak, de eddig nagyon bejött, és természetesen a neten is nézhető.


Az élet nem habostorta

Ez minden bizonnyal így van, de ha valaki azt mondja, hogy az élet nem cukormáz, kevésbé hiszem el.

Hihetetlen, mennyi mindenben van cukor, komolyan, nem is gondolná az ember. Az, hogy a csokoládé és az édességek nagyobbik részének alapját a cukor és a glükózszirup képzi, teljesen érthető, de hogy mennyi más élelmiszerben, sőt, gyógyszerben van jelen, az egy vicc.

Kedvenc megfázásos itókám a NeoCitran. Tudom, mi van benne, és tudom, hogy ezeket külön is be lehet szerezni tabletta formájában, próbáltam is, de az valahogy mindig jobban hatott, talán a folyékony állapota miatt. Reggel-este egy adag, napközben sok tea és extra adag aszkorbinsav. Ennyi a recept, két-három nap múlva már működőképes vagyok bármilyen náthából.

Az évi szokásos meghűlés jelei tegnap jelentkeztek, gondolom a másfél napig Bécsben való rohangálás is közrejátszott, de a környezetemben amúgy is sokan betegedtek le. Lényeg a lényeg: akartam inni egy NeoCitrant, és kíváncsiságból megnéztem: csaknem a 40%-a cukor.

A patikustól kértem valami hasonlót, a Coldrexet ajánlotta, sőt, mutatott egy kis fém hálót, amiben nyolc kockacukor volt, rajta egy NeoCitran masnival – a Coldrex forgalmazójától kapták ajándékba mintaként, hogy ennyi cukor van egy tasakban. Persze gusztustalan marketing, de ettől függetlenül érdekes. (Némi szacharóz van a Coldrexben is, de nem 40%-a az.)

A durván fájó torokra a »Bioparox« nagyon bevált, de az végső esetre van, most a szopoagtós vidámságot a TantumVerde nevezetű cukorka adja – meglepően jó egyébként, két másodperc után az egész arcom elzsibbad tőle.

A sárgarépa pedig továbbra is nagyon egészséges.


Helló, Budapest!

Visszaérkeztünk kedves sógorainktól még tegnap épségben. Odafelé Győrig álltunk, mivel nem volt ülőhely, köszönhetően annak, hogy rengeteg ember belföldi utazásra használja a nemzetközi járatot, úgy, hogy Győrbe kiváló a vonatközlekedés, és egyébként mondjuk negyedórával több, mint a RailJettel. De sebaj.

Bécs király hely, változatlanul, még mindig az a város, ahol a német nyelv ellenére szívesen éldegélnék. Nekem leginkább azért tetszik, mert minden kis utcában Budapest valamelyik (sokkal tisztább) darabkájára ismerhetünk. Ahogyan sétálgattunk folyamatosan mondogattuk, hogy az ott olyan mint az Astoria környéke, az a Bazilikára hasonlít, nézd már, ez meg a Vörösmarty tér. A dolog mondjuk nem meglepő.

Ami még tök jó volt nekem, hogy lehet kapni Sprite, Nestea, Almdudler és tucatnyi más dolgot diabetikus változatban. Nem is értem, hogy ha minden második embernek vannak ilyen bajai Magyarországon, akkor hogy-hogy negyede annyi termék jön be ide.

A legjobb a nagyjából 28 centiméter átmérőjű bécsi szeletke volt, a finom káposztasalátával és hagymáskrumplival, a Figlmüllert mindenkinek ajánlom, nekünk Shamalt dobta a tippet.

Visszafelé a romániai vonattal jöttünk, amin meglepően sok kínai volt, és voltaképpen semmi extra, az átlag magyar vasútnál picit jobb, hatszemélyes fülkék, és mivel pont hatan voltunk, jobban jött ki így a dolog.