A 2014. április havi bejegyzésekhez jó szórakozást kíván Marty McFly!


Milyen gyorsan gépelsz?

Utoljára »2009-ben mértem meg, milyen gyorsan gépelek«, néha még felnézek az oldalra, a mostani eredmény 126 szó legépelése volt percenként, ez 638 karakter, összesen két szót rontottam:

Typing Test
És te milyen gyorsan gépelsz?

2009-ben a 150-et akartam elérni, ez nem sikerült, de 24 szóval gyorsabb vagyok így kicsivel több mint három év után. A mostani 50-es lista szerint ezzel az eredménnyel egyébként a második lennék, bár nem tudom pontosan, mit számolnak még.

A gyors gépelésnek máskülönben fejlesztés közben is szoktam a hasznát venni, ha nagyon sok robotmunka lenne, akkor persze írnék makrót vagy szkriptet vagy bármit, de ha mondjuk tíz sort hirtelen módosítani kell egy fájlban, nagyon gyorsan végig tudok rajta szaladni (általában hiba nélkül). Illetve, páros programozásnál is jól jön, hogy gyorsan pörögnek az ujjaim. Tanításnál viszont mindig igyekszem lassan gépelni, mert a hallgatóság leszörnyed, ha túl sok karakter jelenik meg két monitorról a kivetítőre nézés közben.


Apró gondolat a locsolkodásról

Nem fogom letagadni, nekem is volt olyan időszak az életemben, lázadó tiniként, amikor a nyöh volt az első reakcióm a locsolkodás gondolatára is, de ezen túlléptem, szerintem ezzel az időleges hozzáállással nem is feltétlenül van probléma, és ezt nem azért írom, mert én is voltam így.

Emlékszem, hogy gyerekkoromban mindig készültünk a húsvétra; nem volt akkora nagy felhajtás a dolog körül, de mindig megtanultam négy verset: anyukámnak, nagymamámnak és a testvéreimnek. Kaptam értük csokit, ettünk sonkát, és az egészből annyit láttam, hogy mindenki milyen aranyosnak tart, amiért ilyen aranyos vagyok, pedig hát mindenki ezt csinálta, mert ez volt a húsvéti ünnepsorozat egyik eleme.

Kora-tizenévesként kétszer locsoltunk egy akkori jóbarátommal a lakótelepen, persze, ekkor már nem csak tojást, hanem pénzt is kaptunk, nyilván ez megint motiváló erő volt, meg aztán, amúgy is szerettem verset mondani, és villoghattam, hogy legalább hat-hét verssel készültem. (Ami nem nagy szám, a nagy szám inkább az volt, hogy mindig sikerült olyat találni, ami illett a locsolt személyhez.)

Ma úgy állok az egész kérdéshez, hogy ha egyszer gyerekem születik, és történetesen fiúgyerek lesz lesz (amúgy, nincs ilyen elvárásom, de talán egy fiúgyermeknek több tapasztalatot, élményt és tudást tudnék adni), akkor szépen el fogom neki mondani, hogy még ha nyűgnek is érzi, próbálja arányosan komolyan és könnyedén venni. Egyrészt azért, mert meglepheti vele az anyukáját, a nagymamáját, a neki tetsző lányt az oviból, kaphat érte csokit, és bár majd nem fogja tudni megmagyarázni, miért, de azt fogja érezni, hogy ez jó. Még azt is elmondom majd neki, hogy egy nemzet fiát nem csak a pörköltje vagy a zenéje tesz azzá, ami, hanem az olyan hagyományok követése, mint a locsolkodás. És nem feltétlenül kell idekeverni vallást vagy bármi egyéb tényezőt. Ez egy szép szokás, amit vigyázni és tovább adni kell, mert ebben rejlik az, hogy honnan jöttünk és kik vagyunk. Nem fogja teljesen érteni, de majd amikor ő is tizen- vagy huszonéves fejjel visszagondol erre a beszélgetésre, át fog látni a szitán, és elkapja a barátnőjét egy szódásüveggel. Ha pedig neki is gyereke születik, talán ő is elmondja neki ugyanezt.

A történelmünk, a művészetünk, az ételeink, a népviseletünk, a szokásaink és úgy általában a kultúránk ismerése, őrzése és továbbadása tesz minket magyar, olasz vagy bármilyen más nemzet fiává. És ez a fontos. Meg az, hogy minden alkalmat ki kell használni, amikor esetleg olyanokkal találkozhatunk, akikkel amúgy ritkábban.

Ezt a bejegyzést az alábbi tumblis fonál ihlette, bár a gondolatok már fogalmazódtak.


Játék határok nélkül

Most írok harmadszorra a blogon a népszerű európai televíziós vetélkedőről, »egyszer itt«, majd »később itt« tettem meg korábban.

A dolog apropója most két gondolat: az egyik, hogy az itthoni televíziózásban az elmúlt évek legjobb eseményeként elindult pár hónapja az M3 retrócsatorna, ahol olyan műsorokat vetítenek, amelyeket eredetileg a kilencvenes évek végéig bezárólag tettek. Ezen a csatornán pedig egy ideje adják a régi részeket, amikből szüleimmel kicsit nosztalgiázva nekem is sikerült elkapni pár részt.

A másik indíttatás pedig nyilván a 90-es évek. Kis tökmag voltam még, de talán 1998 volt a kedvenc évem. Betöltöttem az első X-et, minden szép volt, éppen akkor költöztünk el, Csillagok háborúját néztünk a nappali közepén, habár még a bútorok sem érkeztek meg és nyáron Szigetcsépen nyaraltunk. Sosem felejtem el, hogy nassolni akartam, de nem volt a nyaralóban semmi, szüleim meg leültek nézni a Játék határok nélkült, és mondták, hogy majd utána megyünk. Én leleményes srácként megelőzve ezt egyedül kimentem a folyóparti büfébe (az a klasszikus sörös-boros-halas-lángosos), és kértem magamnak egy zacskó csipszet. A pultos persze furcsán nézett, hogy én most miért is vagyok egyedül, de mondtam, hogy írja csak a többihez.

Különösebb csattanó vagy izgalom nincsen a történetben, szüleim nevettek, hogy feltaláltam magam, aztán néztük a műsort, utána meg már nem is igazán emlékszem, mi volt.

Néha azért hiányoznak a 90-es évek, hogy együtt volt a család, hogy volt VHS-szalag, a magnókazetta, a videótéka, a panellakás, a nyári esték és úgy általában a miliő. Örülök, hogy élhettem akkor.


Az Apród meg suddenly OLX

Kerülöm blogbejegyzésekben az indokolatlan angol kifejezéseket, de ezt a címet most megengedtem magamnak.

Van itt ez a reklám, ami mindent elmond a történetről, lessük meg közösen, aztán kifejetem, mi a problémám az egésszel:


Nemlátom, kattintok, meglátom!

Szóval van ez a cég, aki beleöl végtelen pénzt abba, hogy felépít egy szerintem rémes, de amúgy védhetőnek, használhatónak és még akár szerethetőnek is nevezhető koncepciót. Apród, tudod, aki segít neked, meg apró mert apróhirdetés, meg hát figyelj már, legyen egy nagyon alacsony ember a figura, akivel hirdetjük a hirdetős oldalt, mivel olyan apró. És akkor ő lesz a te apródod. És akkor összeköltözünk egy jó nagy házba mind, lent, az óceán partján.

Majd vágókép, fogják, és ezt a rengeteg erőforrásból felépített, már-már idegesítően jó koncepciót egy ilyen idiótasággal negyed másodperc alatt földig rombolják.

És oké, én viszonylag otthon vagyok a témában, és értem a névváltást, de ilyet nem csinál egy értelmes cég, különösen nem egy onleány cég.

Arról nem is beszélve, hogy hihetetlen módon zavar az a pazarlás, amit művelnek, bár megindokolni nem tudnám, hogy miért. Először beleöntenek egy adag pénzt, hogy elterjeszkedjenek. Aztán beleölnek egy adag pénzt, hogy az embereknek beleverjék a fejébe, hogy apróhirdetés = Apród. Aztán meg még több pénzt locsolniuk, mint falun hétfőn fognak az asszonyokra, hogy az emberek agya átálljon az új névre, ami amúgy semmit nem mond.

Az átlagos felhasználó agya nem fog egykönnyen átállni, persze, át van irányítva az egyik domén a másikra, de akkor is.

Ebben a hónapban nálam az Apród-OLX csapata kapta az #epicfail kitűzőt.


Helló, modern dizájn!

Pénteken (nem is akárkivel!) »Péterfy Bori & Love Band« koncerten voltunk, a banda hetedik születésnapjának alkalmából. Az Akvárium (aka Gödör) koncertterme nem rossz hely, király a tánctér és jó a hangosítás. Habár a pultnál az én ízlésemnek kicsit modernebb a dizájn, mint ami egy ivóhoz illene, azért simán kiszolgálnak nyolc embert egymás után, akik bevágódnak eléd, drágán mérik a viszkit és a felest, de legalább lehet kártyával fizetni, ami azért így 2014-ben a bankvilág fénykorában kifejezetten előnyös.

A koncertet nagyon élveztük, Bori nagyjából négyszer utazott a közönség tetején, közvetlen volt a hangulat, talán csak egyszer láttam egy fickót, aki a színpad felé kísérte és akinek a hajmennyisége meg a testtömege fordított arányosságot képviselt, döntőben a testtömeg javára.

Az este másik fénypontja, hogy a rémesen bemozdult, instagramra kikerült fotómat osztották meg Facebookon:

Péterfy Bori hétéves koncert az Akváriumban

Idén ez már a második fotóm, ami kikerül valahová, ennek főként azért örülök, mert a megtekintések vagy a lájkok számával szemben mindig inkább azt szerettem jobban, ha valaki megosztotta egy képemet, vagy csak elkapott és elmondta, miért tetszett neki.