A 2014. május havi bejegyzésekhez jó szórakozást kíván Marty McFly!


True Detective

Mostanában lassacskán haladva, de becsatlakoztunk pár új sorozat nézésébe. Már régóta igyekszem tartani, hogy nem az első rész, hanem az első évad vagy csak több rész után nyilatkozom az adott matériáról, így A törvény nevében című HBO műsorról is csak most, az első évad végeztével írok. Kicsit azért az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy piszkosul el vagyok maradva film-sorozat (meg mindenféle más) témájú bejegyzések tekintetében; nagyjából húsz darab gyűlt össze, de most igyekszem belehúzni.

True Detective (A törvény nevében) HBO sorozat egyik jelenete

A True Detective több szempontból is kiemelkedő minőségű. Egyrészt, ez nem egy sorozat. Abban a tekintetben, hogy nem hajt érezhetően a nézettségre, nem dobálnak be tipikus sorozatos trükköket, nem érzékeli az ember, hogy részről-részre halad. Ez voltaképpen egy nagyon hosszú film, ami úgy tudott jól kibontakozni, hogy nyolc egyórás részben mutatták be. És különösen nem nyomozós sorozat, mert azokat meg már mindenki unja.

Az egyik nagy erőssége, hogy össze-vissza mozog néhány idősík között; láttunk már ilyet, nem meglepő, azzal azonban azonnal megvett, hogy egyáltalán nem tudtam összerakni a képet, csak valamikor az utolsó rész környékén. Ezáltal pedig sikerült elérni a legfontosabb dolgot, amit egy detektívregény elérhet: bevontak engem, én is nyomozónak éreztem magam, én is agyaltam, hogy most akkor milyen irányba is fogunk haladni.

Aztán ott van Matthew McConaughey (leírtam elsőre!), akit az elmúlt pár hónapban nagyon megkedveltem, és aki úgy szívja a Camelt, hogy valószínűleg még az is rágyújtana, akinek eszébe sem jutott soha. És ketten Woody Harrelsonnal tökéletes párt alkotnak, a nyomozással egyidőben kiválóan bontakozik ki a kettejük kapcsolata és drámája is. A szememben mindketten tehetséges színészek, akik kevésbé jó filmekben játszottak ezidáig, de mostanában kaptak egy-két nagyon jó lehetőséget.

Végül de nem utolsó sorban pedig ott van a renget párbeszéd, monológ és úgy általában véve üzenet, amit megoszt ez az egyébként nagyon lassú, nagyon vontatott, de mindeközben rendkívül lebilincselő sorozat. Ez volt az egyik kedvencem:

“Everybody’s got a choice. Everybody judges. All the time. Now you got a problem with that, you’re living wrong.”

A történet végig hibátlan volt, nem volt benne olyan gagyi jelenet, olyan túlzás vagy kevésbé jól kidolgozás, ami megmaradt volna. Elkezdték, kibontották és hibátlanul lezárták. Ez a főcím pedig megkoronázta az élményt mind a nyolc alkalommal:


Nemlátom, kattintok, meglátom!

A második évad elvileg más színészekkel, más történettel fog folytatódni, emiatt még vannak aggodalmaim, de az első évad egyértelműen minden sorozatmániásnak kötelező.


Unijós előírás

Van itt ez az Index-cikk, amiben azt ecsetelik, hogy egy árva darab lépcsőfokhoz mozgássérültekjnek szánt liftet építettek (cirka 1,6 millió forintért), igaz ezt megoldhatták volna kis mutyival és néhány közbeszerzési eljárás megfuttatásával egy mondjuk nettó 166 000 forintba kerülő rámpa megépítésével, de hát kérem, azt nem lehet, mert a lift uniós előírás. Vagy például azt is hallottam már, hogy azért nem lehet itthon kapni tűzköves öngyújtót, mert szintén az EU-s előírás, hogy nem lehet. Vagy hogy például a cigarettadobozra nyomtatott, elrettentésül szolgáló, rákos-rothatdó belső szerveket is az Unió írja elő.

És amikor a Berlinben élő ismerősöm azt meséli, hogy kint, Németország fővárosában, az EU egyik melegágyában minden sarkon lehet cigarettát venni, nincsenek rajta undorító belső szervek, csak egy felirat a két oldalán, és mellé fél centért adnak egy tűzköves öngyújtót, hogy az ember a rámpán sétálgatva elszívja a szál cigarettáját – na akkor merül fel bennem a kérdés, hogy most akkor merre vagyunk arccal. De ez csak egy példa, nem is feltétlen a dohányzáson van a hangsúlya.

A félreértések elkerülése végett: nincsen nekem semmi problémám az EU-val, sem pedig az előírásaival, értem, hogy működik a világ. Amit nem értek, az pusztán annyi, hogy ha itt érzésre minden milliméter pontosan van szabályozva, és a szabálytalanságokat szigorúan büntetik, akkor hogy lehet, hogy egy az EU-hoz talán sokkal közelebb álló ország fővárosában pont az előírások ellenkezőjével találkozik az ember.


Apró gondolat a szerelemről

Mint azt már említettem párszor, ilyen témákról ritkán írok, de talán kilencévente belefér (a blog idén lesz kilenc éves, és fennállása óta ez lesz az első alkalom, szóval).

Mindenkinek vannak dátumok, amelyekre mindig emlékezni fog. Nekem is vannak, nem is kevés. Bizonyos dátumok kifejezetten feketék a naptárban, van viszont néhány piros betűs ünnep is, mint például 2009. január 9-e.

Múltkor valakivel arról beszéltünk, hogy mikor volt először szerelmes. Kicsit hezitáltam, mert nekem is el kellett gondolkodnom a kérdésen, de voltaképpen a választ tudtam: nyilván az első komolyabbnak induló kapcsolatban éreztem azt a bizonyos dolgot. A gyerekszerelmeket most ne soroljuk ide.

De persze szerelmes, abban az émelyítő, rózsaszín-felhős, pillangók-a-gyomorban stílusban; abban az értelemben, amikor az ember igazából megtanulja, megérzi és megtapasztalja a szerelem szó jelentését, érzését és hatását, csak egyszer voltam. És kivételesen most nem Kázmérra gondolok.

2009. január 9-én valamelyik vizsgára készülve ültünk Tomival a gép előtt, a kettővel ezelőtti, de a mostanitól csak száz méterre lévő lakásban. Akkoriban már viszonylag régóta voltam egyedül, egyrészt mert jó volt úgy, másrészt mert egy csalódás után úgy gondoltam, inkább más területekre fókuszálok. A levélben voltaképpen semmi extra nem volt, megdicsérték a macskámat, megdicsérték a képeimet, megdicsérték a stílusomat és úgy általában véve a levél minden karakteréből éreztem, hogy olyan valaki írta, aki ha lehet ilyet mondani, ismeretlenül is bele szeretett valamibe. Akkor még nem feltétlen belém, inkább csak abba, amit látott rólam.

Overshare srác vagyok, sokaknál biztos nem így van, de nálam a kifelé mutatott világ sosem a de jó lenne ilyen boldognak lenni. Ha éppen szarul vagyok, ami gyakran előfordul, idézem a fájóbbnál fájóbb dalszövegeket, vagy csak a gondolatokat, amik kipattannak a fejemből. (Régen az ilyen dolgoknak a blog volt a forrása, de lévén ezt elég sokan olvassák, idővel a személyesebb dolgok szétszóródtak a Twitter-Tumblr-Instagram bermudájában.) De olyan is vagyok, hogy ha boldog vagyok, jól érzem magam, akkor fél perc alatt 345 képet és gondolatot osztok meg. Nincs ezzel problémám, akinek nem tetszik, kikerül.

Az egy Flickr levélből végül sok Flickr levél volt, a sok Flickr levélből végül sok e-mail, a nagyon sok e-mail pedig átment az akkoriban még dívó MSN nevű csevegőszolgáltatásra, ahol pedig nagyon sok üzenet váltotta egymást, mondhatnám izzottak a vonalak. Kevesebb mint egy hónap után a személyes találkozóra is sor került, és a sok vidám, de azért bizonytalan beszélgetés végül azzá fajult, amit Marty mesél Dokinak a Vissza a jövőbe című kedvenc filmemben: ha találkozol a nagy ő-vel, olyan mint a villámcsapás; le se tudjátok venni egymásról a szemeteket. És ott abban a pillanatban az Oktogonnál minden egyértelmű volt.

A dátum 2009. január 9-e volt. Nem a találkozásé, a levélé.

Szerelmesnek lenni együtt jár azzal a furcsa egyveleggel, hogy az ember egyszerre tud nagyon idióta és nagyon racionális; nagyon szomorú és nagyon boldog; nagyon szókimondó és nagyon csöndes lenni; megbántani és jót tenni. A szerelemben csak az a nehéz, hogy ezeket az ellentétes kifejezéseket mindig jó időben vegye elő az ember. Akkor legyen csöndben, amikor kell; akkor beszéljen, amikor annak helye van; akkor legyen megfontolt, amikor erre van szükség és csak akkor rohanjon előre, mint egy gép, ha tényleg zöld a lámpa.

Nehéz a szerelemben még az is, hogy az ember fiatalon nem tapasztalt annyit, hogy tudja, mire van szüksége, ezért ha éppen kitalál valamit, próbálja a másikat afelé terelni, de közel sem biztos, hogy tényleg azt akarja, az pedig különösen nem, hogy jól sikerül a terelés.

Meg aztán ott van az örökös nehéz téma: beszélni a problémákról; jól kommunikálni a problémákat; nem félreérteni a másikat; elmagyarázni a félreértést; félretenni az önnön érdekeket és a nekem érzéseket, vagy csak megfelelő állásban tartani a mérleget a neked és a nekem között.

Többféle szerelem létezik, mint ahogyan többféle kapcsolat és többféle ember. Szerelmesnek mégis igazán csak egy emberbe lehet lenni, egynek lehet odaadni és megnyitni mindent, hagyni, hogy áramoljon, még ha néha árt is.

És akármerre sodorja a szél az embert, ha már egyszer ezt megtapasztalta, megérte becsekkolni egy kicsit a felfordulásba, mert a szerelemnél kevés őszinte, szép és emberibb dolog létezik a világban.


Kaukázus lemezbemutató

Nagyon speckó koncerten voltunk ma: a Kaukázus a májusi lemezbemutató koncertje előtt tartott két zártkörű rendezvényt, 20-30 embernek, ahol lejátszották az új és néhány kedvenc régi számaikat. Facebookon sorsoltak, nagyon örültem, hogy nyertünk, igazából kicsit úgy is éreztem, hogy megérdemeltem, tavaly négy vagy öt koncertet leszámítva az összes fellépésükön ott voltam. Nekem ez a zenekar a felhőtlen főiskolás fiatal suhanc éveimet juttatja eszembe, amikor még naponta három blogbejegyzést írtam, és a fejemben volt öt másik; amikor még fülig szerelmes voltam és vica versa; amikor a legnagyobb probléma az volt, hogy mi lesz a vizsgán; amikor megismerkedtem Gigivel – és még sorolhatnám. A zenéket nem azért szeretjük, mert igényesek vagy sem, hanem azért, mert egy adott időpillanatban támogatnak minket: vagy aláfestést adnak a jó pillanatoknak, vagy segítenek átlendülni, kapaszkodni valamibe, amikor rossz.

A buli olyan volt, mint amilyen régen lehetett a zenekar bármelyik bulija: kis helyeken, foglalt házakban, néhány fő előtt játszottak csak. A koncertjeiken én mindig inkább egy nagyon nagy házibuliban érzem magam, mintsem egy több száz fős színpadi tomboldában. A végén még egy közös képet is csináltunk Janóval, sőt, én adtam neki tüzet a koncert előtt, elegánsan a Gigitől kapott öngyújtóval.

Az új számok nekem kicsit a Szalai Éva album rágógumi-hangulatát az Amerika nem hazudik mondanivalójával és zenei stílusával ötvözi, megkaptuk az összes számot pendrájvra, mostanában sokat fogom hallgatni.


Újra lesz Játék határok nélkül

Jeux Sans Frontières - Játék határok nélkül logóBiztos mindannyian hallottátok már, de hátha valakinek kimaradt: újra lesz Játék határok nélkül! Nemsokára kezdődik az itthoni forgatás is, amire mi is megyünk, persze csak mint nézők. Egy családi ismerős már tavaly elkotyogta a dolgot, de elvileg szigorúan titkos volt, ettől függetlenül persze idén öt-hat másik ember is mondta, hogy van mozgolódás. Nagyon kíváncsi vagyok, mit fognak kihozni belőle, azt tudom, hogy idén nem a Műjégen lesz a forgatás, hanem stúdióban.

Ha valakinek nem lenne meg a 90-es évek egyik legjobb jelensége, a vetélkedő, a sportesemény, amiben szerintem többször nyertünk és volt sikerélményünk, mint bármelyik másik sportban és amit valószínűleg mindenki nézett annak az idején, »párszor írtam róla« itt a blogon.

És persze, remélem a főcím megmarad és beszínezi majd ismét a nyári estéket:


Nemlátom, kattintok, meglátom!