Amélie csodálatos élete

Kicsit félve nyomtam meg a play feliratú gombot miután beraktam ezt a gyanús borítóval rendelkező lemezt a szerkezetbe, és az első néhány perc alatt elég magasra szaladt a szemöldököm, hogy most akkor miről is van szó, néhány perccel később viszont azt vettem észre, hogy teljesen belemerültem a filmbe, és vigyorgok mint egy ötéves. Ilyen pedig elég ritkán fordul elő, utoljára a »Becstelen Brigantyk« volt az, ami elérte ezt a hatást.

A filmre leginkább a romantikus jelzőt lehetne akasztani, ettől viszont sokan elriadnak, mert valami túlsúlyos csajra számítanak, aki naponta tizenkét tábla csokoládé elfogyasztása közben, a Cosmót olvasgatva sajnáltatja magát, vagy egy nyári slágeres aláfestésű, B-kategóriás történetet, ahogyan valamelyik birkaképű színész és egy szőke csaj egymásra találnak, és a végén csókolóznak és mindenki vidám.

Itt viszont erről szó sincs. A főhőslány hihetetlenül bizarr világát, rendkívül különös mindennapjait láthatjuk, az imádni való de most mégis furcsának tűnő Párizsban, a különös kocsmai vendégekkel, a hipochonder dohányárussal, a beképzelt és már-már pofonért követelőző zöldségessel, valamint az üvegcsontú idős bácsikával, meg ugye a nagy szerelemmel, a hasonlóképpen érdekesnek tűnő fiatalemberrel.

Pedig ha jobban megnézzük, semmi bizarr nincs az egészben, Amelié-t és szíve választottját leszámítva. Teljesen hétköznapi emberek a hétköznapi hülyeségeikkel.

Megaztán Párizs. Én gyűlölöm a franciákat, meg vesszentrianon és amit akartok, de azért Párizs az Párizs. Hangulat és tömény romantika meg szépség az egész. Párizs egy nő. Annyira nem szép mint Budapest, de hasonlóképpen minden porcikáját élvezni és egyszerre lehet gyűlölni. Aki pedig fotózta ezt a filmet, az bizonyára tudta, hogy honnan kell megközelíteni a dolgokat, ugyanis ennyire még sosem akartam látni azt a várost élőben, mint miközben a filmet néztem.

Amennyire egy művészfilmet élvezni lehet, annyira élveztem Amélie csodálatos életét.

{{5csillag|}}