A 2013. október havi bejegyzésekhez jó szórakozást kíván Marty McFly!


A szokásos fekete a zsebben

Szinte megint napra pontosan »két év után« cseréltem le a korábbi telefonomat, ami egy iPhone 4S volt. Az új szerzemény pedig az azt követő 5s. Így nézett ki, mielőtt széttéptem a csomagolását:

Mefi bontatlan Apple iPhone 5s készüléke

Az iPhone 5-höz képest nincs sok változás, a 4S-hez képest viszont egyelőre az akku teljesítményét értékelem legjobban: a régi vas nem bírta volna ki estig, ha az irodában nem töltöm fel, az új viszont ma két órányi telefonálás és kb. ugyanennyi netezés után 12 óra üzemidővel 68%-on pihen az asztalon.

A kamera is nagyon király, a lassított felvételes videók biztosan jól fognak jönni egy-két filmes kis projektnél, illetve sokkal szebb a kijelző is, kicsit melegebbek a színei. Ezek persze a szokásos fejlesztések, nincsen bennük különösebb innováció vagy olyan, ami miatt kitűnne a többi hasonló kategóriájú telefon közül.

Szokás szerint masszív a váz, bár a grafit felület gyanús, hogy kopni fog, valószínűleg nem úszom meg, hogy ehhez szerezzek valamilyen tokot. (A 4S-t egyébként két évig tok nélkül használtam, semmi baja, az utóbbi időben kezdett el karcosodni.)

Az ujjlenyomat-olvasó nem váltott ki különösebb érdeklődést, amolyan jó, de minek szolgáltatásnak gondoltam, viszont így három nap használat után meglepően kényelmes, szinte észre sem veszem, úgy használom. Nem is főként a telefonba való bejutást segíti (bár ott is nagyon kényelmes), hanem például az App Store-ban való letöltést, ahol a huszon-egynéhány karakteres jelszó begépelése már két ujjmozdulat. Az meg különösebben nem hat meg, hogy most az NSA melyik szerverén tárolják a testem egy darabkáját.

Az ára egyébként elég húzós, ha nem lenne végtelen kedvezményem platinakártya miatt, biztosan nem vettem volna meg, a Telekom árképzése pedig különösen furcsa: a kártyafüggetlen készüléket picivel adják olcsóbban, mint az Apple webáruháza, az iPhone 5 pedig drágább, mint az 5s. Amit még nem értek, hogy idén díjcsomagváltás nélkül nem lehet jó áron hozzájutni a géphez, holott két éve gyakorlatilag újabb két év aláírása ellenében a független ár feléért odaadták.


A jó, a rossz és a csúf

A jó, a rossz és a csúf az a film, amit habár lehet, hogy sokan nem láttak, mégis valószínűleg mindenki ismer, legalább a zenéjéről:

The Good, The Bad And The Ugly by Ennio Morricone on Grooveshark

Nem mondom, hogy nincs jó film Ennio Morricone zenéje nélkül, de abban biztos vagyok, hogy nincsen rossz film, amiben bármelyik zenéje felcsendül.

Az a helyzet, hogy a 70-es évek előtt készült filmeket (sokszor még az akkoriban készülteket is) nekem kicsit mindig nehezebb értékelni vagy netán elemezni. Nem azért, mert kevésbé tetszenek, hanem mert sokkal több gondolatot, gondolkodást, esetenként többszöri újranézést igényelnek, és teljesen más szemléletmódot. Kicsit ez az, ami a mostani filmek többségéből hiányzik, ilyen töménységben viszont a mai Hollywoodon szocializálódott agy kicsit nehezen emészti a régebbi darabokat. (Lehet másnál ez nem így van, nálam sokszor igen.) Ráadásul amúgy is nehezen vettem rá magam, hogy megnézzem a filmet, mert a western sosem volt az én műfajom, azonban az IMDb TOP 250 végignézése még mindig a szem előtt rebeg (67 már megvan), és a TOP 10-ből csak két western film hiányzott, »Django elszabadulása« pedig amúgy is meghozta a kedvem.

És azt kell mondjam, nem csalódtam. Biztos kell a kor, vagy valami hasonló (tuti, hogy kevés gyereket kötne le ez a film, anno engem legalábbis egyáltalán nem), a lényeg, hogy most sikerült elkapnom a film tempóját.

A jó, a rossz és a csúf filmjelenet

Leginkább az tetszett, hogy minimális kapkodás sincsen: nagyon gondosan építik fel a történetet és mutatják be a karaktereket, néha talán már túl alaposan is, a csaknem háromórás játékidőnek a felénél kezdenek beindulni az események. A karaktereket tekintve ügyes húzás, hogy habár végig sulykolják, ki a rossz, ki a jó és a ki a csúf, valójában mindhárman egyformák, csak az egyik ebben, a másik abban ügyesebb kicsit.. Eastwood zseniálisan játszik, nem véletlenül ő a műfaj egyik királya (ha nem a királya). Végig elhitetik velünk, hogy a háborúban nincsenek szabályok, a címkék ellenére nincsen jó vagy rossz és amikor már kezdjük elhinni, a végén lerombolják a felépített képet.

Nem mondom, hogy megnézném újra, de nagyon tetszett, és egyáltalán nem bántam meg, hogy láttam.

Eredeti cím: Il buono, il brutto, il cattivo
Műfaj: western
Időtartam: 161 perc
Megjelenés éve: 1966
Főszereplők: Clint Eastwood, Eli Wallach, Lee Van Cleef

Tavaszka

Oké, nem akarok a témátlanság erejével hatni, hogy az időjárásról beszélek, de ez a jelenlegi hőmérséklet az erkélyen:

26 °C

Imádom, ha ilyen az idő; komolyan, nem is értem, mit lehet abban nem szeretni, hogy az ember kicsoszog az erkélyre este hatkor, kellemes idő, napsütés, meg a felhőkön át krosszoló repülőgépek ilyen látványban fogadtatják:

Morning Blues

Mindemellett persze elgondolkodtató, hogy az elmúlt 26 évem alatt szerintem sosem volt még ilyen meleg októberben, tavaly már szeptember végén bekattintottam a konvektort, és három takaró alatt aludtam. Pár éve olvastam valahol, hogy 70-80 éven belül elképzelhető, hogy pálmafák mellett autókázunk majd az M7-esen, akkor azon nevettem, most viszont kezd egészen valósnak tűnni ez a feltételezés.

Amúgy meg mindig mondtam, hogy egyszer szeretném a karácsonyt valami olyan helyen ünnepelni, ahol rövidnadrágban lehet ücsörögni szenteste, de azt sosem gondoltam, hogy egyszer akár Budapest lesz ez a hely.


Új iPad, új OS X

Pár napja bejelentették az új iPadeket is. A mini retina kijelzővel szinte kötelező húzás volt, szerintem már akkor sejtette mindenki, hogy ez lesz a következő lépés, amikor anno megjelent az első változat. Én egyébként azóta is »vígan használom« a sajátomat, főként nyaraláskor laptop helyett; e-bookok, RSS-csatornák olvasására; illetve az ágyból netezésre. Az egyetlen dolog, amit kicsit bánok, hogy anno nem a mobil változatot vettem, sokszor jó lett volna hosszabb utazásoknál, vagy akár csak mindennapi közlekedés során, ha abban is a mobilinternet varázsa lakna.

Apple iPad mini retina, 2013

Az iPad Air is ügyes gépnek tűnik, nekem az előző iPaddel az egyetlen problémám az volt, hogy habár bámulatosan jó a nagy kijelző, de sokkal praktikusabb, hogy gyakorlatilag a zsebemben is elfér a készülék, emiatt szinte mindig magammal viszem.

Amit viszont az iPadekkel kapcsolatban érzek (ezt egyébként az első mini megjelenése óta), hogy talán eltűnt kicsit az újítás. Minden évben megjelenik egy szebb kijelzős, jobb vázas, gyorsabb és vékonyabb modell, de az utóbbi időben hatalmas áttörés vagy újdonság nem igazán volt. Bár lehet, hogy ez csak azért tűnik így, mert az új oprendszer és az új telefonok hozzák az áttörést, a táblagépek pedig csak átveszik azokat.

A laptopomon frissítettem az OS X-et is. A Mavericksszel kapcsolatban sok tapasztalatom nincsen egyelőre, viszont nagyon pozitív, hogy ingyenes a frissítés, anno a Lionért fizettem, és meg is bántam, mert elég lassú lett tőle a gép, és nagyon sok zavaró buggal is találkoztam. A Mountain Lionra váltást emiatt nem is nagyon tettem meg, a laptopon ráadásul még mindig Snow Leo volt. (A vas egyébként egy már lassan ötéves gépezet, 2,26 GHz-es Core Duo procival, szóval nem kell tőle sokat várni.)

Hétfőn pedig ha minden igaz, jön az iPhone 5s!


Grindhouse: Halálbiztos

Megnéztünk a közbeiktatott indokolatlan vasárnap alatt (egyébként a szerdai munkaszüneti napra gondolok, de arról már korábban »kifejtettem a véleményemet«) egy újabb Tarainto remeket, a Death Proofot.

A filmet Tarantino Robert Rodriguezzel csinálta közösen, és voltaképpen egy sorozat része (természetesen a másik film is fent van a listán). Ez a része kicsit zavaros, majd utána kell olvasni, hogy mi is a koncepció, vagy miért lett ez, ami viszont érdekes, hogy tucatnyi kacsa előzetessel népszerűsítették a filmeket, és ezekből a kacsa előzetesekből lett például a »Machete« című műremek.

Halálbiztos (Death Proof) film jelenete

Én mindig azt gondoltam, hogy Tarantino a Kill Billben engedte el magát legjobban. Sok kiváló filmje volt, de ott adta leginkább önmagát, végig azt éreztem, hogy azon a történeten nem csak sokat dolgozott, hanem talán már előbb elkezdett gondolkodni, minthogy megkezdődött volna a »Ponyvaregény« forgatása.

Aztán a Halálbiztos kicsit megcáfolta ezt: részben horror, részben trash, részben Texasban vagyunk az ottani kiejtéssel és bourbont iszunk az embereket meg Mike-nak hívják, és természetesen megszólal a háttérben a Down in Mexico is. De teljes egészében Tarantino. Eleinte nem igazán tudod hová tenni, a felénél jön a fordulat, aztán megint nem tudsz micsinálni, majd azt gondolod, á, én már tudom mi lesz, és a végén meg, na, hát ez egyáltalán nem az volt.

Lehet, hogy ez a készítő egy gyengébb alkotása, de még így is rettenetesen kileng a minőség-mutató, mondanom sem kell, hogy a jó irányba.

Tetszett, ahogy tisztult (a kép), ahogy fordult a kocka, ahogy az egyértelmű jelenetek egyáltalán nem vezettek egyértelmű helyzetekhez és ahogyan a nem egyértelmű helyzetek végül teljesen egyértelmű jelenetekbe futottak. Az egyik főhős csengőhangja, meg a hamburger márkája már csak hab a tortán.

Eredeti cím: Death Proof
Műfaj: akció, thriller, trash, B
Időtartam: 113 perc
Megjelenés éve: 2007
Főszereplők: Kurt Russell, Zoe Bell, Rosario Dawson, Vanessa Ferlito, Sydney Tamiia Poitier, Jordan Ladd, Quentin Tarantino